A hétvégén rendzett Arany Deszka Fesztivál lényege, hogy itt korhatár nélkül szerepelhet bárki, akinek saját bevallása szerint színházi produkciója van, és aki nem számít profinak. Iskolai színjátszó csoportok, faluszínpadok, fiatal és öreg amatőr társulatok mutatják meg itt magukat – főleg egymásnak. Igazi találkozó ez, olyan emberek fóruma, akiknek hevesebben ver a szívük, ha elsötétül egy nézőtér, vagy meghallják a forró reflektor pattanását.

Csupán nézőként végigélni egy színjátszó fesztivált a mazochizmus határait súrolja, de mivel teljesen kiszámíthatatlan, hogy hol, melyik csapat előadásában bukkanunk egy hihetetlenül eltalált pillanatra, érdemes rászánni magunkat. A színvonal mindig nagyon hullámzó, a stílus nagyon vegyes. Mérhetetlenül lehet szenvedni egy-egy művészinek szánt másfél órás opusz láttán, és átkozni a rendezőt, hogy miért teszi velünk, amit tesz. Aztán mikor már menekülőre fognánk, mégis bemegyünk a következő előadásra, ahol meg hihetetlenül jól szórakozunk.

Mindig meglep, ahogy ezen a fesztiválon is meglepett, hogy sokan a klasszikus, nagyszínházi formákkal próbálkoznak. Az amatőr társulatokat nem kötik gúzsba a nézői elvárások, megélhetésük, fennmaradásuk nem attól függ, mit játszanak és hogyan. Ezzel tulajdonképpen határtalan szabadságot élveznek. Bármivel próbálkozhatnának, és mégis, az előadások jó része utánozni próbálta a nagyszínházakat, holott képességeik ehhez nem adottak. Semmi nem rántja le a leplet jobban amatőrségükről, mint az, ha profinak akarnak látszani. Az amatőrök általában rossz színészek, ám ebből erényt lehet kovácsolni. Meg lehet találni azt a formát, amivel el tudják mondani, amit szeretnének, anélkül, hogy nevetségessé válnának. Kreatívnak kell lenniük, nem egyéni alakításokra, hanem a közös munkára kell építeniük. Ha egy ilyen fesztiválon korhű jelmezeket és díszletekkel telerakott színpadot látok, mindig az az érzésem, a szereplők azt élvezik, hogy szép ruhában, színészi manírokkal jöhetnek-mehetnek valami nagyon művi miliőben. Sajátos önkielégítésükre azonban nem igazán vagyok kíváncsi.

Persze szeretem a rossz előadásokat is. Ezektől mindig rendezni támad kedvem. Abból, hogy látom, hogyan nem lenne szabad bejönni a színpadra, vagy hogyan nem jó használni a füstgépet, tudatosulnak bennem bizonyos alapvető színpadi fogások. Leginkább a „diákszínjátszós” megoldásokat szeretem, ahol a színház a közös játékról szól, vagy az olyanokat, amik nem veszik magukat túl komolyan, hanem lekacsintanak a hatalmas művészet magasságaiból rám, a fesztiválnézőre. (Egy ilyen átütően vidám játékot, az Orpheusz Társulat Ludas Matyiját jutalmazta a zsűri aranyfokozattal.)

A zsűri a fesztiválon az a szomorú és fáradt társaság, akinek reakcióira érdemes odafigyelni az előadások alatt, és aki – Parti Nagy után szabadon – nescafés vért iszik reggelire: kritizál, az értékelésen művészi lelkekbe gázol, és hajnalig fent marad, mert szerencsétlennek meg kell néznie kivétel nélkül minden előadást. Most is jókat röhögcséltem az álmosan bólintgató háromfejűn, és együtt örültem szegénnyel, ha izgalmas vagy legalább könnyen kibírható előadást láttunk.

A fesztivál fontos része természetesen a buli, ami szombaton nem sikerült valami eszementre. Pénteken a nosztalgia diszkó és a régi tábortűzi gitározást helyettesítő karaoke talán pörgősebb volt, de a második napon a szakmai értékelés hajnalig húzódott, ezért a résztvevők nem jelentek meg, külsősöket pedig furcsamód nem akartak beengedni (ezt sérelmezte is az egyik fellépő dj). Így a bulin lézengő tucatnyi ember a VMK szocreál miliőjében egy hajnali, ébredező úttörőtábor hangulatát hozta.

A díjak özöne – a kiosztott 2 arany, a 4 ezüst, a 3 bronz és a fő-fő fődíj, a közönség által megszavazott Arany Deszka – azt mutatja, erőteljes biztatást kapott itt csaknem mindenki, ez pedig nagyon fontos ahhoz, hogy jövőre is legyen ilyen. A díjak besöprése után pedig már csak egy dolog volt hátra, ahogyan az a fesztivál programjában szerepelt is: „érzelmes búcsúzások, cím, ímél és mobiltelefonszám cserék és hazautazás”.