Úgy két éve tanúja voltam annak egy veszprémi antikváriumban, amikor valaki megemlítette Paul Auster nevét, de a pult mögött álló hölgy tanácstalanul bámult a vásárlóra. Az ilyen jelenetek persze ritkaságszámba mennek, hiszen napjaink egyik legkedveltebb amerikai szépírója a kilencvenes évek során hazánkban is kultuszíróvá vált.

Töretlen népszerűségét a New York trilógia című regénye alapozta meg, mely egyébként máig a kortárs amerikai próza zászlóshajója. A könyv három detektívtörténetből áll, és a szerzőség, a fikció és a valóság, illetve a nyelv valóságteremtő képességének kérdéseit feszegeti, mindezt azonban hihetetlenül misztikusan teszi, feszültséget teremt, olvasója érdeklődését mindvégig ébren tartja, a posztmodern dilemmát szórakoztató történetté csavarva. Nem sokkal később a Holdpalota című – önéletrajzi elemekben gazdag – fejlődésregénnyel jelentkezett, melyben hőse a szabadság és a determináció problematikájával szembesült, de már egy sokkal kevésbé elvont térben.

A két regény után A véletlen zenéje című könyvével folytattam a napokban Auster-utazásomat. A történet hőse itt Nashe, egy elvált férfi, aki véletlenül mesés vagyont örököl, melyet azonban alig egy év alatt szándékosan el is tapsol. Véletlenül találkozik egy csavargó kártyásfiúval, akire a nagy nyeremény reményében rábízza utolsó dollárjait, ám a fontos partin végül véletlenül veszítenek, és két nem túl bizalomgerjesztő milliomos úr kastélyába kerülnek, ahol ledolgoztatják velük tartozásukat. A külvilágtól elzárva, szinte rabként teljesítik fogvatartóik parancsait és a számos baljós – véletlen? – fordulat után egyre bizonytalanabbá válik, hogy valaha kiszabadulnak.

A road movie és a thriller műfajával kacérkodó történet erősen filmszerű, bár az nagy kérdés, hogy a független amerikai mozi tanult-e az írótól, vagy fordítva? Egy biztos: a szöveg olyan vizuális vágásokat és dramaturgiai fogásokat alkalmaz, amelyek hasonló hatással vannak az olvasóra, mintha valamilyen izgalmas krimit látna. (A könyvet természetesen megfilmesítették, szerzője pedig később rendezőként is bemutatkozott, ld. Lulu a hídon, Egy füst alatt.)

Mint más Auster-regényekben, itt is egy egzisztenciális válságban lévő hős lép a színre, aki önsorsrontó módon lenullázza az életét, hogy aztán az origóról elindulva ismét felépítse. Már voltam néhányszor hasonló helyzetben, nem zárom ki a lehetőségét a jövőben sem, így Auster hősei mindig nagyon szimpatikusak nekem. A misztikum is tetten érhető a könyvben, hiszen a szerző a milliomos urakban már-már transzcendens figurákat teremt meg, akik láthatatlanul, felülről irányítva döntenek a két adós sorsáról, a cselekmény jó néhány fordulópontja pedig mesébe illő fatális véletlenekre épül. A váratlan csavarokat és a regényt belengő rejtélyes homályt tekintve minden adva volna tehát ahhoz, hogy ismét a jellegzetes austeri bűvöletbe zuhanjunk. Hogy mégis kissé sikerületlennek érzem, az talán az előző munkáihoz képest sokkal kevésbé érvényesülő szimbolikus jelzőfények hiányának köszönhető.

Bár a könyvben tüntetően előfordulnak olyan mozzanatok, amelyek alapján a történet filozófiai regényként is olvasható volna, ezek a pontok számomra nem eléggé félreérthetetlenül hangsúlyosak, így aztán A véletlen zenéjerészemről egy izgalmas thriller műfaján belül marad. Ráadásul Auster ezúttal mintha lusta volna megoldani hőse sorsát, mert a történet befejezése is túl egyértelmű és fantáziátlan.

De még mielőtt rossz tanítványnak tűnnék, sietve hozzáteszem, nem zárom ki, hogy azoknak a rajongóknak van igazuk, akik minden egyes apró mozzanat mögött egy egész bölcseleti rendszer precízen működő fogaskerekeit sejtik. Fenntartásaimtól függetlenül bátran ajánlom mindenkinek, hogy ismerkedjen Austerrel, élvezni fogja A véletlen zenéjét is, ami a Holdpalotával együtt most végre új kiadásban ismét megvásárolható a könyvesboltokban.

Megrendeli?: Libri