Mit lehet mondani két amerikai filmről, melyek közül az egyik Oscarban részesült, a másik viszont a díj közelébe sem jutott saját hazájában? Biztosan azt, hogy az egyik remekmű, a másik pedig közepes munka. Holott hát éppen fordítva.

A Crash – avagy magyar forgalmazásban Ütközések – Paul Haggis filmje, kiemelkedik az utóbbi évtized botrányosan pocsék Oscar-nyerteseinek mezőnyéből. Majdnem annyira nézhető, mint az elhibázott, de figyelemre méltó „Amerikai szépség”, és sokkal jobb, sőt, össze sem mérhető a debil „Gladiátorral”. Viszont mégis csak egy középszerű iparosmunka, amely a közismerten hibás módszert alkalmazza: van egy előre legyártott „mondanivalója”, amit mesterkélt történetbe próbál szuszakolni, holott a jó mű éppen fordítva születik: az élő és lélegző történetből bomlik ki észrevétlenül az iskolás tanulság.

A Crash esetében ez a mondandó az USA létező rasszizmusa. Ennyiben persze bátor koktél, hiszen az amerikai nép általában azt a vonzó képet sugározza magáról, hogy tombol náluk a feltétlen tolerancia. Az Ütközésekben ezzel ellentétben szinte minden szereplő félkemény fasiszta. A fehér rendőr kutyául bánik a néger filmessel, az ügyészfeleség undorral kerülgeti a mexikói lakatost, a perzsa bevándorló pedig szinte minden etnikummal összekoccan. Ilyen és ehhez hasonló problémás találkozásokból, tragikus konfrontációkból épül fel a Crash, melynek dramaturgiai módszere, a párhuzamos történetekből kikerekedő láncdráma kísértetiesen emlékeztet Altman és Scorsese némelyik klasszikus alkotására, de leginkább a tehetséges tanítvány, Paul Thomas Anderson „Magnólia” című epigon-eposzára. Utóbbi munka profi történetvezetését a Crash szinte egy az egyben lemásolja, csak éppen a rasszizmusra koncentrál, és emiatt rendkívül didaktikussá dagad.

Bár néha a szentimentalizmus határát súrolja, és a jellemek felépítését sem végzi el a száz percben, lényeges erénye, hogy Paul Haggis rendező tud pengeéles szituációkat teremteni, ennélfogva a magyar cím találónak mondható: brutális emberi ütközéseket láthatunk a vásznon, amelyek gyakran megrendítő erővel hatnak. Viszont óriási hibája, hogy következetlenül vegyíti a rasszista konfliktusokat a mindennapi emberi sorsdrámákkal, így a kicentizett etika sem érvényesül maradéktalanul. Az pedig hatalmas gyávaságra vall, hogy bár a rasszizmusról beszél, óvatosan átsiklik napjaink egyik legfontosabb nemzetközi – és amerikai! – problémáján: az arab és zsidó kulturális-politikai-etnikai ellentéteken. Sem arab nemzetiségű, sem zsidó származású amerikai polgárral nem találkozunk a filmben, ezért az egész bátor téma harcos felvállalása hiteltelen marad. Összefoglalva: bár az Ütközések nézhető munka, talán nem tévedek, ha azt mondom, kitüntetésével a Filmakadémia ezúttal is a téma horderejét, nem pedig az esztétikumot díjazta.

Jim Jarmusch új filmje, a „Broken flowers” – magyar forgalomban Hervadó virágok – bár nem akar Amerikáról szólni, mégis sokkal amerikaibb mű az Oscar-díjas Crashnél. Ebben a mélységesen szomorú filmben egy öregedő Don Juan, aki valaha válogatás nélkül habzsolta hölgypartnereit, titokzatos üzenetet kap: él valahol egy kamaszkorú fia, akiről eddig ő mit sem tudott. A fásult, néhány vonással felskiccelt férfi, aki egy hazai ítészünk szerint az amerikai nemzet tréningnadrágos Szindbádja, barátja unszolására elindul, hogy felkeresse egykori szerelmeit, hátha ráakad gyermekére és annak édesanyjára. A kirándulás sikertelenül ér véget, viszont egész további életére kiható tanulsággal szolgál.

Bill Murray, aki komikusi szerepeiből kilábalva egyre összetettebb karaktereket formál meg (lásd Elveszett jelentés) és színészi pályájának csúcsára érkezett, pazar faarccal utazgat és szembesül régi szerelmeivel. Négy nő lép a vászonra, egy-egy villanás erejéig, ám ezek a rövid betétek Jarmusch tehetségének köszönhetően egész sorsokat rejtenek. Egy frivol Lolita, aki ma is életvidám derűvel neveli egyedül bájos lányát. Egy gyermektelen üzletasszony, aki rakás frusztrációval gyászolja múltbeli hippi-énjét. Egy komoly hölgy, aki háziállatokkal kommunikál és öntudatosan vállalja ezoterikus személyiségét. (Lenyűgöző Jessica Lange titkárnőjének szerepében Chloe Sevigny, aki három mondata alapján is finoman ábrázolt jellem.) Végül pedig a vadonban élő kemény farmerlány, akit bunkó kavbojok vesznek körül, és egy egész elhibázott élet állhat mögötte, szörnyű fájdalmak, sérelmek gyötörhetik. Nem sokat tudunk meg róluk, nagyjából annyit, mint Murray, de ez bőven elég ahhoz, hogy felépítsük magunkban a különféle életpályákat, tragikus sorsokat. Az igazi tragédia mégis a film befejező jelenete, melyben a főhős felfedezni véli gyermekét egy csavargó kamaszban. Megpróbál apa lenni, de már késő. Sohasem tudja meg, ki ez a filozófiáért rajongó elveszett fiú, de talán rádöbben arra, hogy ezzel a nem létező utóddal mit is veszített. Sajnos szinte mindent. Az apaság elherdálásával szoknyavadász múltja csak értéktelen limlom és kacat, ő pedig ott áll magányosan, döbbent képpel az út közepén és nem tudja, mi az, ami ekkora fájdalmat okoz neki.

Persze Jarmusch filmje sem forradalmi megoldásokban bővelkedő alapmű, de következetes, okosan kimunkált, szomorú és szórakoztató darab, remek színészi játékkal. És mivel nem nyomja agyon egyetlen hollywoodi eszme sem, talán érthető is, miért csak Európában arat.