Nagyon kíváncsi volnék, vajon ma hazánkban mit tudunk egyetlen Nobel-díjas írónkról. Mint majdnem minden esemény, Kertész Imre sikere is a szellemi polgárháború és a hazai közélet áldozata lett. A „K. dosszié” fontos állomás a Sorstalanság szerzőjének megismeréséhez.

A kilencvenes évek második felében gyakran próbáltam népszerűsíteni egy kortárs magyar írót barátaim körében. Főként „A kudarc” és a „Kaddis” című könyveit ajánlottam figyelmükbe, melyek Kafka nyomasztó világával és Beckett legjobb szövegeinek színvonalával vetekedtek, de lelkesen méltattam a „Gályanapló” feljegyzéseit és „Az angol lobogó” tragikus tapasztalatát is. Aztán amikor 2002 őszén Stockholmban kimondták a nevét, igazolva láttam rajongásomat. Azt hittem, most majd végre mindenki felfedezi őt, és barátaim mohón gratulálnak lenyűgöző ízlésemhez. De már az első reakciók elkedvetlenítettek.

A hazai értelmiség egy kisebb csoportja Nobel-díjas írónk műveit a nemzetközi zsidó irodalom termékének nevezve hetykén lefitymálta, mi több, a szerzőről azt terjesztette, hogy nem is igazi magyar író, mert külföldön él, és gyűlöli a hazáját. A számos hazugság és dilettáns megjegyzés ellenére az olvasók ugyan megrohamozták a könyvesboltokat, de csak a Sorstalanságig jutottak, és szórakoztató olvasmány helyett egy minden ízében kidolgozott, rafinált remekművet kaptak, ami nem elégítette ki a hagyományos történeteken szocializálódott merev beidegződéseket, kényelmes elvárásokat. Bár a hivatalos kritika és uralkodó irodalmi értékrend konferenciákat szentelt az írónak, sokan mégis azt mondták, Kertész Imre regényei valójában unalmasak, és mivel évtizedekig nem is hallottak róla, jelentéktelen, túlértékelt írónak vélték, aki biztosan csak nemzetközi kapcsolatai miatt kaphatott meg egy ekkora kitüntetést. Körülbelül ilyesféle szomorú hullámokat vetett e hatalmas irodalmi siker a tanulatlan pannon köztudatban. De a valóság egészen máshol van.

Kertész Imre könyvei tényleg nem könnyű szövegek, ahogy Beckett, Kafka, Sartre és még néhány fajsúlyos európai géniusz alkotása sem. A Kádár-éra irodalmi posványában nem kívánt megmártózni, könyveit pedig nem tudták besorolni semmilyen kánonba, sőt, valljuk be, kezdetben a kritika is kissé elhanyagolta, a nyolcvanas években nevét még csak kevesen ismerték. A rendszerváltás idején azonban már egyre szélesedő olvasótábora volt, majdnem akkora, mint Nádasnak, Spirónak, Krasznahorkainak. Persze, ha ők részesültek volna ekkora nemzetközi elismerésben, az irigy magyar csorda nagyjából ugyanezeket a botor kijelentéseket hangoztatta volna.

Kertész Imre ma, 2006-ban, „az első Nobel-díjas magyar író” eleven szobra, de szövegeit az átlagember ritkán olvassa. Ami persze komoly baj, bár így napjainkban is úgy forgathatom, ahogy régen, amikor még személyes kincs, féltett titok volt a tenyeremben. A díj odaítélése óta egy új regénnyel jelentkezett, most pedig önéletrajzi vallomással, „K. dosszié” címen, riportszerű, párbeszédes formában. A címben szereplő név engem természetesen Josef K. kálváriájára emlékeztet. Ő az a kiszolgáltatott pálcikaember, akit a mindenható, láthatatlan Bíróság végül iparilag kivégez, s aki utolsó gondolatával remélte, hogy „szégyene talán túléli őt”. Kertész Imre életútja körülbelül ezt a huszadik századi abszurd passiót illusztrálja, melynek íve a totalitárius rendszereken keresztül egészen a mai magyar tudathasadásig vezet.

Hafner Zoltán, a szerző köteteinek szerkesztője fontos kérdéseket feszeget, melyekre „Imre K.” megpróbál a lehető legpontosabban válaszolni, legalább olyan tűpontosan, ahogy azt korábbi könyveiben is teszi. Ami igazán érdekes most, hogy nemcsak a sokszor tárgyalt Auschwitz-mítosz körül forognak a kérdések, vagy ha mégis, a szerző alaposan eloszlatja az életmű fő szólama kapcsán kialakult rossz olvasatokat és banális tévedéseket. Ennél azonban a „K. dosszié” sokkal személyesebb. Ebben a könyvben nemcsak irigylésre méltó regénytechnikájáról, valóság és fikció határairól, hanem életpályájáról is beszél. A kíváncsi olvasó rádöbbenhet, hogy Kertész Imre története egy ízig-vérig magyar polgár útja, aki azonban a hatalommal és a tömegek pszichózisával, a közösség kollektív hazugságaival szemben mindig önmagát és a művészetet, saját esztétikáját választotta. Ez a legnagyobb hibája, mondhatni ógörög vétsége: hogy konok egzisztencialista, aki minden készen felkínált mesterséges sztráda helyett a szabadság göröngyös földútja mellett döntött.

Persze jól ismerve a nyelv wittgensteini határait, erre a tökéletlen védőbeszédre is csak derűsen legyintene, ahogy minden érdekében kimondott ügyvédi buzgalmat nyilván mosolyogva fogad. Nincs ugyanis rászorulva. Csak dolgozni, írni akar, minden nap, ahogy Köves tette „A kudarc”-ban, „lökni egyet rajta”. Én mégis örülnék, ha végre sokunk megismerkedne e vékonyka dosszié révén Kertész Imrével. Akkor talán újra több figyelem eshet életművére, amely ma, hazájában, továbbra is méltatlanul félreértett.