Ez a békés angliai kisváros teljesen megbolondult. Nemsokára parlamenti választások lesznek, kitört a pártháború, zajlanak a plakátcsaták, dübörög a propaganda, összecsap mindenféle politikai szimpátia. Odahaza, családi körben, az iskolában és a munkahelyeken valamennyi polgár az esélyeket latolgatja.

Ha már brit földön tartózkodom, hadd hozzam szóba a Monty Python egyik híres jelenetét, amely az „Election night”, azaz „A választás éjszakája” címet viseli. Ebben a szkeccsben egyáltalán nem szokványos politikai viadal látható: a Normális Párt jelöltje mellett többek közt a Hülye Párt és a Nagyon Hülye Párt képviselője vetélkedik a hatalomért. Körülbelül hasonló érzésem támadt az utóbbi heteket látva: Queensbury – csakúgy mint egész Britannia – a közéleti őrület jegyében tölti mindennapjait.

Mint máskor, most is a tory és a munkáspárt jeleskedik leginkább ebben a kiélezett küzdelemben, ám akár a dögkeselyűk, a közepes támogatottságot élvező pártok mellett a legkülönbözőbb politikai értékrendek is felsorakoztak, hogy tépőfogaikkal a húsos fazékból egy-egy cubákos koncot hasítsanak. A nagyvonalú ígéretek is megszaporodtak. Az egyik oldal autópályákat, megreformált adórendszert és egészségügyet, a másik a munkanélküliség csökkentését, új munkahelyeket, Queensbury részére operaházat és hangversenytermet kínál. Akad olyan politikus is, aki a technozene eltörlését szorgalmazná és kereken ötmillió angolszász eszkimó brit állampolgárrá tételét javasolja. Néhány szélsőséges alakulat is megjelent a porondon, ők Thatcher asszony visszatérésével kampányolnak és Új Britannia gyarmatosító hadjáratait sürgetik.

Megvallom, mint a távolból érkezett magyar vendég, nem tudok túl sok különbséget felfedezni a különféle politikai programok között, és néha már azt sem bírom követni, kicsoda mit is ígér pontosan melyik párt nevében. Szerintem a két fő erővonal kormányra jutásáról elsősorban a szavazók szimpátiája dönt majd, merthogy én úgy érzem, itt inkább jól felkészült hadvezérek retorika-ütközete zajlik. Egyébként kisvárosunkba e héten mindkét párttábornok ellátogatott, immár másodjára. A rendezvényen ki-ki saját irányultsága szerint a párt színeivel fellobogózva meg is jelent, hogy ádáz tapssal buzdítsa választottjait.

Nehéz ám nyugodt idegekkel éldegélni most ebben az egyébként gyönyörű történelmi városban. Elég egy rossz mozdulat vagy meggondolatlan mondat, és máris az emberre süthetik, melyik oldalnak a híve.

Ha azt mondom: éljen a szabadság!, akkor máris a homoszexuális, marihuánát ropogtató, pedofil hazaáruló bélyegét nyomják a homlokomra, aki minden erejével a nemzetrontó munkás-liberális koalíciót támogatja, ha meg elkiáltom magam: éljen a haza!, rögvest a vad nacionalizmus hívének titulálnak, aki a toryk soviniszta bandáját gyarapítja. Az Isten óvja a Királynőt! című szlogent pedig már meg sem merem kockáztatni, mert akkor egy vérszomjas fasiszta inkvizítor hírébe sodornám magam. Holott szerintem ez a három egyszerű kívánság egész jól megférne egymás mellett Queensbury dimbes-dombos utcácskáin.

Ennél is nagyobb veszélyeket rejt, hogy a hétvégén Lontonban tömeggyűlések lesznek, amelyre az PIRA már jó előre beígért néhány bensőséges robbanást. Bár a Stocland Yard állítólag mindent megtesz az események biztosítása érdekében, én inkább mégis otthon maradok, s tovább latolgatom magamban, vajon milyen jövőt jelent Queensbury részére az egyik vagy a másik oldal esetleges győzelme.