Demjén Ferenc hatvanéves – a rockműfaj pedig két éve ünnepelte félszázados létét. Rózsi egy országos turnéval ünnepli e kerek születésnapját, amely révén Veszprémbe is eljutott. A fellépés előtt beszélgettünk vele a rockról, a nagy generációról, Radics Béláról, lázadásról, Sakk-Mattról, történelmi helyzetről…

Index: – Negyven évet töltöttél a pályán. A könnyű zene valóban könnyű műfaj?

Demjén Ferenc: – Aki műveli, nem biztos, hogy könnyűnek fogja titulálni. Mi könnyűnek találtuk, mert ami szórakoztató, az könnyű is egyben. A kezdetek kezdetén nem volt könnyű, mert mindent belemagyaráztak: nyugatimádatot, anglomániát, pedig nem is kimondottan angol műfajról van szó. Jó, onnan jött, de egyfajta világigény termelte ki. Aztán nem csak a zene változott, hanem a generációk is. Mostanra az egykori fiatal generáció „került felülre”, akik ma már nem fiatalok – akárcsak én –, de azért benne voltak a hosszú hajú, loboncos korszakban. Valamit változtatni akartunk, és nagyon remélem, hogy még mindig bennünk van az egykori lelkesedés.

Index: – Mennyire volt hatással a rockműfaj és a nagy generáció az ország történelmi fejlődésére?

DF: – Nagyon egyben volt ez a generáció, csodálkozom azon, ma már nem így van. Sokan másként látnak dolgokat, nem erőltetik a régi barátságokat – ha nem is szakították meg azokat teljesen. Manapság, ha társaságba megy az ember, először tájékozódik, ha nem akar mindenkit megsérteni az első pillanatban. Amit a generációnk régen elképzelt, az nem az, ami most tapasztalható. A baj ott kezdődik, hogy az utánunk következő generációknak – amelyek ebbe a mostani állapotba beleszülettek – fogalmuk sincs, hogy mi mi ellen lázadtunk. Most vannak bulik, látunk gyönyörű autókat, nyugati árut vásárolhatunk háromszor annyiért, mint külföldön, nyugodtan utazhatunk, ha van pénzünk – minden megvan. A szabadság legmarkánsabb jellemzői, amelyek akkor hiányoztak, tulajdonképpen megvannak. Könnyebb a fiatalokat butítani is, főleg akkor, ha egy olyan média áll az ország élén kilencven százalékban, amely az agymosásra és a butításra épül. A dalok szövegei ma már nem fontosak. Minél „gagyibb”, annál jobb. A szabadság vágyát abban fejezik ki, hogy minél trágárabb szavakat használnak. Nem csak a filmekre gondolok, hanem a hazai média szereplőire is, mert ők is borzasztó trágárul beszélnek. Mi sem voltunk angyalok, de azt, ami ma megy a televízióban, nem kívánja az ember. A műfaj régi szerepe ma már nincs meg, egyáltalán, az a nagy kérdés, hogy van-e még a műfaj.

Index: – Megkapja a műfaj az őt megillető elismerést?

DF: – Amikor a műfaj előbújt a föld alól, nem kaptunk semmi támogatást. Most pedig védettebb helyzetben vagyunk, mint a kultúra más ágai, mert mi akkor sem voltunk elkényeztetve. Ma már nem központilag szervezik az egészet, ezáltal mi jobban fel vagyunk vértezve. Már ígértek nyolcszázmilliót a műfaj fellendítésére, de kinél van ez az összeg? Ha valamit támogatnak, akkor azért kérnek valamit. Ingyen semmit sem adnak. Én nem vagyok feltörekvő amatőr, nincs is rá szükségem. Inkább a közönségnek lenne szüksége arra, hogy meg tudja venni a koncertjegyeket, és legyen megint élő műfaj Magyarországon. A hazánkba egyre gyakrabban látogató nagy sztárokkal nem tudjuk felvenni a versenyt, pedig jó zenészeink vannak. Egyetlen hallatlan előnyünk van, hogy magyarul énekelünk, ezt egy nagy sztár sem tudja megcsinálni.

Index: – Radics Béla, Barta Tamás, Latzin Norbert – néhányan, akik örökre elmentek a generációdból. Visszavetettek a pályádon ezek a halálesetek?

DF: – Más műfajokból is eltávoztak emberek különböző okok miatt. Születéskor megtanulunk találkozni és búcsúzni. Aki hivatásának érzi a szakmát, nem adja fel. Nagyon sok áldozata volt annak a tehetetlen időszaknak, de ez engem nem állított meg soha. Ha egy kolléga eltávozott, akkor arra szeretettel emlékszünk, és az ő tevékenysége csak megerősített abban, hogy jó irányba megyek.

Index: – A hatvanas évek végén olyan legendás bandákban játszottál, mint a Liversing, a Tűzkerék vagy a Sakk-Matt. Miért nem esik sok szó ezekről a formációkról?

DF: – Most jelent meg egy kiadvány a magyar rockzenéről – számos adatszerű tévedéssel tarkítva. Olyan bandákba tesznek bele embereket, ahol sose játszottak. Akkor szépreményű újságírók figyelték a dolgokat, valószínűleg nem elég közelről, és nem volt egyértelmű a hozzáállásuk a műfajhoz. Azok a zenekarok az underground műfajhoz tartoztak, nem voltak jegyezve, nem voltak meghatározóak. A hivatal azt mondta, ránk nincs igény, de az igényt a közönség szabta meg. A Tűzkerékkel Led Zeppelint, Jimi Hendrixet játszottunk, és ez a fajta zene hiányzott. A közönségből pedig kijött az a bizonyos elfojtott szabadságvágy a koncerteken. A fiatalokat el lehet rontani, de elfojtani nem. Ha valaki bekerült a televízióba, ott öltözni, hajat vágatni kellett – mi akkor nem kerültünk be, Radiccsal ez majdhogynem lehetetlen volt. Munkásotthonokban játszottunk egyszerű embereknek, és látni lehetett, mekkora igény van rá. Az érdekes szociológiai kérdés, miért volt Radics az Újpesthez hasonló környékek bálványa, mit láthattak benne az emberek.

Index: – Mi lesz a műfajjal utánatok?

DF: – Nagyon sok fiatal jó zenészt ismerek. Azok a muzsikusok, akiknek nincs módjuk zenélni, mert a közönségnek rájuk már nincs pénze, kis klubokba kényszerülnek, és ez nem biztosít számukra egzisztenciát. Ők ki fognak szállni az egészből. Nem tudni, hogy a hatvanas években indult rocknak van-e jogosultsága, mert ma a gépzene mindent elnyom. Angliából jön egy úgynevezett „retro” divat, de valahogy nem látok átütő egyéniségeket.