A dzsessz egyre népszerűbb műfaj napjainkban. Akinek eddig mégsem támadt kedve hozzá, Szakcsi mester szombaton a Várkertben ismét gondoskodott róla, hogy másként legyen.

Bevallom, nem vagyok a dzsessz elkötelezett híve, a nyolcvanas évek pop-rock tradícióján nőttem fel, és mostanában inkább a klasszikusok vonzanak. Pedig Szakcsi választott műfaja hatalmas értékekben bővelkedik, s az általános zenei műveltséghez kötelező volna megismerni. A magyar dzsesszmuzsika koronázatlan császára virtuóz előadóként szeli keresztül bolygónkat kitűnő zenéjével, de én magam néhány röpke riporton kívül nemigen hallottam a hangját. Most viszont megjelent Veszprémben és olyasmire vetemedett, amire régóta vágytunk: elbeszéli és illusztrálja a dzsessztörténetet.

A Várkert étterem atmoszférája alkalmas közeg ehhez a több epizódból álló kalandhoz, amelyből legutóbb szombaton a harmadik szemesztert hallgathattuk meg. Laza, kávéházi hangulatban üldögéltek a vendégek, s ez éppen megfelelt Szakcsi előadói természetének. Az oldott stílusból azonban egy minden tekintetben magas színvonalú előadás kerekedett, s mint kiderült, a profi muzsikus zenetanárként is a legjobbat nyújtja. A dzsesszmágus jegyzetekkel és lemezekkel felszerelkezve ismertette tömören a híres sztárok pályaképét, mondandóját fergeteges sztorikkal színesítve.

Külön félórát szentelt az improvizáció fogalmának, mely szerinte elengedhetetlen feltétel a zeneszerzéshez és a kiváló játékhoz. De ha valaki kamasz fejjel nem tanulja meg, később már aligha pótolhatja. Mindenféle öntömjén nélkül közölte, őt magát azért is hívják oly gyakran játszani világszerte, mert jól tud és szeret is improvizálni. Sokan viszont nem képesek erre, megtanulnak és kifogástalanul eljátszanak híres darabokat, de amikor „csak” meg kellene szólaltatni hangszerüket, elakad a szakértelem, kifullad a tehetség. Szakcsi szerint a világ legnagyobb zenészei mind tudtak és tudnak improvizálni, a zenetörténet kimagasló alakjait éppen ez különbözteti meg a középszerű művészektől.

Ezután mi más következhet: természetesen improvizálni kezdett, Ligeti és Kurtág modorában, abban reménykedve, hátha valaki kedvet kap a kortárs magyar zenéhez. Nem is tudom, voltaképpen tisztában voltunk-e azzal, kit és mit látunk-hallunk. Érdekes pillanat, amikor egy ember, aki többnyire teltházak előtt muzsikál zsúfolt metropoliszok színpadán, néhány közönséges veszprémi polgárember részére hajlandó egy vendéglőben pianínóhoz ülve improvizálni. A lelkes taps persze mindezt hálásan megköszönte.

Aztán szép lassan mesélni kezdett, Miles Davis, Billy Coltrane, Charlie Mingus és még sok más legenda életével ismerkedtünk meg, miközben sokszor nevetésre ingerlő, személyes történeteket csatolt kedvenceihez. Egyetlen gond akadt csak: a pimasz technika. A jelenlévő szerkezetek ugyanis nem minden hangzóanyag lejátszására voltak alkalmasak, így aztán néhány felvételről lemaradt a publikum. A pianínó sem tűnt éppen a legalkalmasabb darabnak, maga Szakcsi is megjegyezte, hogy a hangszer néha nem hajlandó ujjai parancsát követni. A zökkenőkkel tarkított előadásból most mégsem a lejátszhatatlan DVD-lemezekre, hanem a Tanár úr szórakoztató stílusára, tudós szavaira és remek zongorajátékára emlékszem. Veszprémre már régen ráfért egy kis Szakcsi-fajta dzsesszhistória.

Következő előadás: április 1., szombat 15 óra