Aztán egyszer ott áll az ember az orrunk előtt. A semmiből jön, a semmibe megy, de fenekestül forgatja fel a napunkat. Meglát, meglátjuk, nem akarjuk, hogy megálljon, de azt sem, hogy szó nélkül menjen tovább. Nem akar megállni, de mégis, mert továbbmenni sem akar. Szerencsétlenkedés a köbön.

Ott áll előttünk. Fürkésszük, milyen a tekintete, milyen a hangja, nőtt-e a pocakja vagy lefogyott? Istenem, ez ő, de mégsem. Jönnek a sablon miújságok, éstehogyvagyok, és közben nem arról beszélünk, amit gondolunk. Megtudjuk, hogy új telefonja van, meg némi kilátása egy klassz melóra, mert megvan hozzá a gép. Elmeséljük, mi mit csinálunk, meg hogyvagyunk, közben az a kis hülye csomó ott ficeg a torkukban. A kutya nyüszít örömében, és majd szétesik, mi meg titkoljuk, pedig ugyancsak ezt tennénk. Keserves állapot.

Miközben hallgatjuk, régi, kellemes pillanatok futnak át az agyunkon, és elérkezik a perc, amikor ki kell mondani. Ki kell mondani, hogy sokat gondolunk rá, és még álmodtunk is vele – éppen tegnap. Ezzel persze nem tud mit kezdeni, mondja tovább a hülyeségeket, miközben halljuk, hogy a szíve megszakad. Erre persze mondani kell, hogy hallottuk, kit, mikor és hogyan dugott meg a múltkor. Amire persze azt mondja, hogy mert miért ne?! És igaza van. Baromira igaza van, és nekünk is, amikor ez fáj. Pedig…

Aztán jön a kérdés, hogy azért én is hiányzom kicsit, nem? Aztán jön a válasz: persze, nincs, aki csicseregjen nekem. A hideg ráz, és remeg a gyomrunk, és alig akarjuk elengedni, és alig akar továbbállni. Minden annyira szép, és minden annyira jó, ami a múltban történt, hogy nem is értjük, mi a francért lett vége. Aztán elérkezik a pillanat, és mennie kell. Nekünk is. Meg sírni, már megint – még mindig miatta.

Aztán egész nap valami nedves, hideg szomorúság telepszik ránk, és a bizonytalanság ködében úszva dolgozunk. Azt hisszük, soha nem leszünk már boldogok. Soha, de soha. Aztán hív a másik, és hallja, hogy gáz van, mi meg nem titkoljuk, elmondjuk, mi történt. Nem tudva, melyik a nagyobb bántás, a hallgatás vagy a lényeg. Kurva szar. De tényleg.

Az idő múlásával előjönnek a rossz dolgok. Előjön a fájdalom, a megbántás, a miértekre a magyarázat. Na, ilyenkor kell jól kibömbölni magunkat. Mert aminek vége lett, annak nem véletlenül lett vége. Szerintem nincsenek is véletlenek, csak értetlenség. Nyugalom. Ez a lényeg. A többi smafu.

A kutyám tíz napja tüzel. Ma az egyik rajongó kan elkísért a munkahelyemig, és két órán keresztül nyüszített az ajtó előtt. Szagra ment. Nem is engem akart, de nem tudta. Ilyenek a kanok.