A városi közéletet, politikát alaposan – vagy csak néhányan azt gondolják, hogy alaposan – fölkavarta az elmúlt hetekben a Megyeház téri Brusznyai-emlékmű kapcsán kibontakozó vita/párbeszéd.

Nézzük a tényeket először szépen sorjában. Az 1956-os forradalom félévszádos évfordulójáról emlékezhet meg idén az ország. Veszprém mártírhalottja dr. Brusznyai Árpád tanár, aki a forradalom pár napjában döntő érdemeket szerzett a polgári rend kiépítésében és fenntartásában. Egy civil szervezet benyújtott egy tervezetet a városházának arról, hogy az utóbb kivégzett tanárembernek emlékművet szeretnének állítani a megyeháza előtti közterületen, ahol korábban a Lenin-szobor állt. A szobor elkészítésére Melocco Miklós szobrászművészt kérték föl; a szoborállítás költségeit pedig közadakozásból gondolták fedezni. A közgyűlés elegendő igen szavazat híján a helyszínt elvetette, újabb kijelölésére pedig nem került sor, így a szobor ügye lekerült a napirendről. Ugyanakkor, mintha léteznék egy korábbi városházi döntés is hasonló emlékmű fölállításáról ugyanazon a téren, amelynek kivitelezője egy korábbi, azóta visszavonult politikus, és egyben építész lenne. Előbbi tervezetét mintha elfogadta volna a Képzőművészeti Lektorátus és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, utóbbiét mintha nem. (A sok „mintha” oka, hogy ezekbe személyesen nem volt alkalmam beletekinteni, de hivatalosnak tűnő kútfők idézik őket a városháza internetes fórumán, azok cáfolata nélkül.)
Ja, és egy hónap múlva vannak a parlamenti választások.

Egy ország, nemzet identitásának része annak mindenkori polgáraiban meglévő kép a múltról és a nemzeti történelem sorsfordító eseményeiről. Azt, hogy ’56-ról nincs máig sem egységes nézet, sajnos a politika számlájára kell írnunk. (megjegyzendő: Ad 1.: miért és mennyire kell egységes kép egy pluralista demokráciában? Ad 2.: egyre kevésbé van újabban egységes kép 1848-tól elkezdve bármiről is; ezt persze lehet megint a politikára fogni, de ez elég olcsó dolog. Ad 3.: Olyan a politika, amilyet az emberek megérdemelnek. Végső soron mi választunk.) Ahogy készültek emlékművek, szobrok szerte az országban és a Kárpát-medencében Szent Istvánról, Rákócziról, 1848-ról, a Millenniumról, úgy az idei év a korábbi évek analógiája mentén kimondva-kimondatlan is 1956 őszéről szól, kell hogy szóljon, szólhat, szólhatna; akár emlékművek, szobrok állításával is megemlékezve. Úgy is mondhatjuk: emlékmű, szobor kell, s mikor lenne alkalmasabb időpont ilyenek emelésére, ha nem az idei.

Én, ha liberális politikus lennék, minden alkalmat megragadnék, hogy a szabadságszeretetről, azokról, akik életüket áldozták érte, megemlékezzek. Hiszen végül is ezért vagyok liberális: az egyén szabadságát az elnyomó-túlburjánzó államhatalommal szemben hirdetem. Nem hagynám továbbá, hogy egyszerű ügyrendi problémák ezirányú tevékenységemben megakadályozzanak. Alkalmat találnék ezek véghezvitelére.

Én, ha konzervatív politikus lennék, és éppen ellenzékben vennék részt egy város irányításában, nem keresném a konfrontációt nemzeti ügyben. Továbbá nem hagynám, hogy a gyanú legkisebb árnyéka is rávetüljön egy civil kezdeményezés politikai hátszelére. Hiszen ezzel éppen civil lényegét kérdőjelezném meg.

Én, ha szocialista (szociáldemokrata) politikus lennék egy poszt-kommunista országban, nem hagynám, hogy éppen azokkal vegyenek egy kalap alá, akiktől legjobban igyekszem önmagam elhatárolni, vagyis a kommunista állampárttól. Sőt, igyekeznék megragadni minden alkalmat, hogy önállóságomat, autonómiámat, politikai nézetkülönbségemet velük szemben bizonyíthassam. Egy antisztálinista forradalom (ebben a jelzőben talán van konszenzus ’56-ot illetően) jó alkalom lenne számomra.

Én, ha veszprémi civil szervezet lennék, nem hagynám, hogy bár sokak előtt ismert tagjaim politikai hovatartozása, az átpolitizáltság legkisebb gyanúján is megbukhasson egy kezdeményezésem. Körültekintően választanék szobrászt, olyat, aki tényleg civil, akire nem tudja legelvakultabb ellenfelem sem ráfogni a politikai elfogódottságot.

Én, ha szobrász lennék, és ismerném kishazánk egészen friss szoborállítási huzavonáit, semmiképpen sem választanék hangsúlyos motívumként olyat alkotásomban, amiből az exponált fővárosban is viták támadtak. Illetve, ha igen, nem lepődnék meg azon, ha ezt többen kifogásolnák. Továbbá eldönteném, hogy ’56-nak, vagy dr. Brusznyai Árpádnak kívánok emlékművet állítani (esetleg mindkettőnek, külön-külön, illetve egy helyen), s ez utóbbi esetben legalább a mártír nevét megjeleníteném a szobron, ha már alakját, portréját nem is.

Én, ha veszprémi polgár lennék, türelmes lennék. Most március van, október 23. pedig még több mint fél év távolságban. Mind a kompozíció, mind az annak helyt adó tér kialakítására elegendő idő áll még rendelkezésemre, hogy méltóképp megemlékezhessem az ötven évvel ezelőtti eseményekről. Vagyis a párbeszéd folytatására ösztönözném a városvezetést és a civil szervezetet is. Továbbá megpróbálnám elhinni, hogy egyik fél megnyilatkozásai mögött sincs más, elhallgatott, titkolt szándék és vélemény sem. Megpróbálnék hinni abban, hogy a vita tényleg arról szól, amiről, és nem politikai játszma és kampány hülyének nézett közönsége vagyok. Ha eljutna mindegyik fél idáig, akkor már lehetne kompromisszumra is jutni.

Mivel a fentiek egyike sem vagyok, én igyekszem majd hinni mindenkinek, megígérem. Csak ne, kérem, ne nézzen senki sem idiótának.