Az időpont és helyszín: Európai Unió, Magyarország, Veszprém vasútállomása, 2006. február 14.
Múlt hét szerdán Budapestre kellett utaznom hivatalos ügyben. Ennek elviekben semmi akadálya, hiszen rendelkezem saját gépkocsival, még útiköltség-térítést is kapok. Ám ekkor halványzöld fény gyulladt agyam valamely hátsó szegletében és mérlegelni kezdtem.

Budapest belvárosa a hely, ahová el kell jutnom. Miért menjek kocsival, amikor annyi minden szól ellene? A benzin ára, az órákig tartó, soha véget nem érő fővárosi dugók, parkolóhely keresése – és nem utolsósorban a parkolás díja. Az autó feltöréséről és ellopásról már nem is beszélve, pihenjen csak a garázsban, lesz még szükség rá.

Megyek vonattal! Erősödött tovább a zöld fény, hiszen nem szennyezem a környezetet, a pályaudvartól tömegközlekedéssel jól megközelíthető helyre megyek, sőt a közlekedő vonatok indulási időpontjai is kiválóak számomra, nem utolsó sorban, mindent összevetve, még olcsóbb is lesz az út.

Nosza, elő az INTERNETet, ahol könnyen rátaláltam a vasúti menetrendre, ám meglepve tapasztaltam, hogy itt nem lehet jegyet vásárolni. Sebaj, nem lakom messze a vasútállomástól, zöld glóriával a fejem felett lesétáltam, hogy megvásároljam a menetjegyet.

Óvatosságból azért eldöntöttem hogy InterCity vonattal megyek-jövök, hiszen annyi mindent lehet hallani a többi vonaton uralkodó állapotokról.

Kellemes, napsütéses, már-már tavaszt idéző időben sétáltam végig a Jutasi úton. Elérve a belső-körgyűrű kereszteződését, látszott, hogy innentől utoljára csak a felmelegedés takarította a havat a járdáról. Elérve a hajléktalanokat befogadó intézményt, hangos nevetgélésre lettem figyelmes. Körülbelül 6 fős csoport cigarettázott kedélyesen a bejárat előtt, láthatóan jól érezték magukat. A lapátokat biztosan eldugták előlük, nehogy valamelyiknek eszébe jusson a járdán levő, vastag kérges jég feltörése.

Kicsit lejjebb, két, a horrorfilmekből ismert külsejű, borzasztó állapotban lévő kutya tudatta velem, jobb lesz figyelnem. Igyekeztem ügyet sem vetni rájuk, ám az acsarkodást egyre közelebbről hallottam a hátam mögött. Megfordultam, éppen időben, mert ők úgy döntöttek, túl sok rajtam a ruha, nem kell rám annyi. Bal cipőm erőteljes vertikális irányú lendítésével kivédtem a támadást, és egyben tudattam a feszült ebekkel, hogy én csak vonatjegyért érkeznék – közben arra gondoltam, milyen jó lett volna, ha mégis kocsival jövök.

A következő lakás ablakán át penetráns bűz, és erős indulatok, fel-és lemenő rokonok említésének hangjai ütötték meg orromat, fülemet. Már láttam a célt! Ott magasodott előttem az állomás épülete, nem mentem le a térképről, pedig ez az érzés már egy ideje nyomasztott.

A váróterem ajtaját western-stílusban, a lábamat használva nyitottam, mert a fogantyú láthatóan ragadt a mocsoktól. Az ajtón, a falakon a dohányzást tiltó táblák, a levegőben pedig vágható sűrűségű dohányfüst. Pár utas egy-egy sarokban félrehúzódva, mintha azóta ott állnának, amikor az osztállyal Porvára utaztunk kirándulni, 1980-ban. Valami azért mégis változott. Nem volt ülőhely, hiszen minden padon hortyogott egy-egy ember, biztosan sokat dolgoztak éjszaka. Ketten már ébren voltak, alvó társuk mellett cigarettáztak. Az egyik dohányos veszett köhögésbe kezdett, szerintem a köpettel tüdőszövet is ürült, annyira keserves volt.

Az irtóztató köhögésre felriadt az egyik alvó éjszakás, majd összes szókincsét elővéve, alkoholtól eltorzult hangon és arccal ütni-verni kezdte a nála láthatóan rosszabb egészségi és fizikai állapotban lévő köhögős barátját. A különös akcentusból kihallani véltem, hogy a dohányzás tényével volt a fő baj, hiszen az a váróteremben tilos. A fizikai bántalmazás és ordibálás biztosan jó köhögéscsillapító, mert emberünk is ordítani kezdett.

Időközben előkerült a pénztáros hölgy is, aki a körülményekhez képest, „ezek már megint ölik egymást” mondattal udvariasan kiszolgált, felvilágosítást is adott. Igaz, a perpatvar annyira megzavarta, hogy a visszajárót többször is át kellett számolnia, de a végére sikerült, nem vétette el.

Míg a pénzt számolgattuk, a barátok is lecsendesedtek, békésen dohányoztak egy időközben előkerült borosüveg társaságában.

A megváltott jegyekkel a zsebemben távozva még hallottam egy újabb tüdőszaggató roham kezdetét, de újra kint voltam.

Visszafelé ugyanaz a bűz, ordibálás. A két kutya is ott őrjáratozott, de csak mordultak egyet köszönésképp, inkább várnak egy idős emberre, kismamára vagy gyerekre, akinek nincs kemény orrú cipője és elég lélekjelenléte. A befogadó előtt tovább nőtt a dohányzók társasága, a jég is olvadt picit a járdán. A zöld glória rég eltűnt, a fény szürkévé változott. Egy demagóg gondolat azért csak fészket vert fejemben. A dohánygyárak biztosan nyereségesebbek, mint a MÁV Rt.

Én most megtettem a környezetvédelemért, amit tudtam. Közeledik az adóbevallás. Úton-útfélen felhívás, segítsük őket. Kezdem nem érteni. Vagy megérteném, ha közéjük tartoznék?



Taki