A „proustomán” olvasóknak a 2006-os év ünnepi esztendő lesz: megkésve bár, de idén februártól végre olvasható magyar nyelven a legendás regényfolyam hatodik kötete.

Gyakran sajnálkozom, amiért Marcel Proust klasszikus műve a mai napig nem hozzáférhető magyarul teljes egészében. Hogy nehezen fordítható regény, abban sohasem kételkedtem, de a szerző halálától számított bő 80 évet elegendő időnek találtam egy jó magyar fordítás elkészítéséhez. Most azonban az új kötet utószavából kiderül, hogy a probléma nem csupán a fordító nyelvi erőfeszítéseiből ered.

Persze „Az eltűnt idő nyomában” itthon talán nem is emelkedett olyan kultikus szintre, mint például a másik két megkerülhetetlen modern íróhérosz, Joyce és Mann életműve. Nyugat-Európában például jóval nagyobb értelmezői kultusza van, nálunk – érzésem szerint – mindig az Ulysses nyert az Eltűnt idővel szemben. Hatása mégis óriási és jól nyomon követhető a magyar irodalomban, oldalakon át indázó hosszú mondatai, pillanatokba merevített bergsoni idősűrítménye, a psziché mikrorezdüléseit megragadó lélekelemzés nélkül nem írnánk ma úgy, ahogy, elég csak Nádas hangnemére, nyelvhasználatára gondolni.

Marcel Proust 1922-ben halt meg, hosszú éveken át tartó tüdőbetegségben. Életrajza közismert: az arisztokrata körökben forgolódó gazdag és beteg fiatalember, akinek mindössze néhány rövid szövege jelent meg addig nyomtatásban, egyszer csak elszigetelte magát a külvilágtól s haláláig dolgozott fő művén, amely aztán az európai irodalom egyik sarkköve lett. Bezárkózott szobájába, s ágyában, akár egy hálóját szövögető konok pók, utolsó percéig szöszmötölt ezen a hatalmas szövegen. A hét kötetre tervezett nagy mű utolsó részei kéziratban maradtak, ezzel óhatatlanul nagy feladat elé állítva az utókor filológusait. Még a nyolcvanas években is viták dúltak a hiteles szövegváltozatokat illetően, nem csoda hát, hogy a magyar nyelvre ültetés is jócskán megkésett.

Talán megérte várni. Részben most már biztosak lehetünk abban, hogy a kezünkben tartott könyv megfelel a szerző eredeti célkitűzéseinek, ezt hosszú évtizedek komoly francia irodalomkutatása garantálja, részben pedig, mert a harmadik kötet óta Proust megváltozott, szerintem előnyére. A Swann és a Bimbózó lányok még Gyergyai Albert vitathatatlanul bravúros, ámde kissé édeskés ízű, tizenkilencedik századi modorában fogant, a folytatás viszont Jancsó Júlia kitartó munkája révén határozottan mai szöveg lett.

De ne legyenek illúzióink, ma ugyanis Proustot olvasni aligha lehet büntetlenül. Aki belevág, annak számolnia kell azzal, hogy környezete baljós pillantással kezdi méregetni, s hacsak nem francia szakos egyetemista, legalábbis fanatikus szépléleknek bélyegzi majd.

Én mégis népszerűsíteni szeretném. Amikor az első kötetet olvastam, egyenesen beleizzadtam, s bevallhatom, akkora hatással volt rám, mint azóta semmilyen más prózai mű a világirodalomban. A regény híres „narrátorának” segítségével értettem meg, hogy a szenzibilis idegrendszer, melyet addig bűntudatosan rejtegettem, egyáltalán nem jellemhiba, hanem a természet pazar ajándéka. Általa olyan valóságot ismerhetünk meg, amely mindörökké ismeretlen terület marad a reális világban élők számára, s ehhez a látásmódhoz Marcel Proust regényerdeje fontos támasznak bizonyulhat.

Aki őrülten féltékeny, halálosan szerelmes, vagy fixációs komplexusokban szenved, netán szomorú lesz a múló idő könyörtelen pusztítása láttán, és eksztázisba kerül egy kellemes dallam hallatára, romantikus bóvlik helyett vegye kezébe legalább egyszer a könyvet. Ha nem is érti majd, miért vitatkoznak róla napjainkig az irodalomprofesszorok, esetleg néha unná a múlt századi francia szalonélet aprólékos bemutatását, szégyen nélkül saját karakterére találhat Proust regényében.

Kóstoljuk meg a Madeline-süteményt, hallgassuk meg a Vinteuil-szonátát!
Legyünk csak bátran érzékenyek!

Megrendeli?: Libri