Lassan arca nőtt a gyertyának, nem ám viaszból, olyat mindenki tud, nem is füstből, ahhoz elég némi könnyű drog, hanem a kicsiny lángjából puffadt alig vigyorral, csapkodó irokéz séróval.

Szikkadt Tom ámultan nézte, és már dobta is félre a tévéjét. Ekkor már két hete nézte megállás nélkül a Szomszédokat. Egy szupertitkos katonai kémműhold szenilis emlékeiből lopta az adást buherált antennája segítségével, így folyamatosan, reklámok és megszakítások nélkül élvezhette a sorozatot, mintegy oktatófilm gyanánt. „Lakótelepi szappanoperát a lakótelepi koboldnak”, volt a jelszava, amikor elkezdte a monstre kikapcsolódást három vödör tökmag és egy lavór káposztás cvekedli (borssal és cukorral!) társaságában. Úgy gondolta, jól megérdemelt pihenés lesz ez a számára előző kalandja után, és háziállatára is ráfért némi regenerálódás.

Ám most szempillantás alatt megfeledkezett Vágási Feriék megpróbáltatásairól, hiszen egy valódi hallucináció többet ér, mint egy hétköznapi ál-valóság. Legalábbis azt hitte, hogy csak érzékcsalódás, míg a lángpofa meg nem szólalt. „Hogy ityeg a fityeg?”, kérdezte, és Tom köpni, nyelni nem tudott a meglepődéstől. „Izé”, mondta végül, rövid gondolkodás után. „Figyelj”, folytatta a gyertyalángból nőtt arc, „tudom, hogy rengeteg kérdésed van, ki vagyok, hogy kerültem ide és, hogy nem ettél-e túl sok tökmagot, de hidd el, igaziból itt vagyok, vagy legalábbis hasonló. Egyenlőre elégedj meg annyival, hogy a nagy dózis punnyadt ’80-as évektől megfelelő állapotba kerültél, mondhatni kellően lelassultál, hogy választ kaphass egy csomó kérdésedre. Tudod, a szokásosak, ki is vagy, mi a célod, mi van odaát, miért viszket a bal nagylábujjad teliholdkor, és így tovább. A lényeg, hogy menj el a láthatatlan csövesek pincéjébe, és ott mindenre választ kapsz. Az utad során jól nyisd ki a szemed. Most pedig fújj el, mert elfáradt az arcizmom.” Azzal lehunyta sárgán izzó szemét, és várakozó pozícióba helyezkedett. Aztán, miközben Szikkadt Tom habozott, fél szemét kinyitotta. „Na, mire vársz?”, hangja elnyújtott volt és nyűgös, „Tényleg elfáradtam”, így Tom nem tehetett mást, elfújta.

Fejcsóválva baktatott ki kuckójából, de megfogadta Lángpofa tanácsát, és jól megfigyelt mindent. És lőn, ma éjjel a város tényleg egy másik arcát mutatta. A málló vakolat alatt nem piszkosszürke beton nézett vissza rá, hanem ősi hegyekből vájt, sokat látott szikla. A tócsák olajfoltjai szemkápráztatóan verték vissza a csillagok fényét, az illatok izgatóbban és pajkosabban csiklandozták az orrát, és a mellette elvánszorgó csuklós busz is pszichedelikus ritmusra nyikorgott. A szmogtól mocskos házak közelebb bújtak egymáshoz, és lassan ringatóztak, az utcák girbegurbán csavarogtak, a kapualjak titkokat rejtegettek. A színek lélegeztek, a valóság átfeslett. Tényleg megváltozott volna a város? Vagy eddig is ilyen volt, csak nem vette észre? Talán eddig túlságosan sietett, mindig rohant valahova, és az apró részletek elbújtak, átsiklott rajtuk a tekintete. Rejtély, de Szikkadt Tom szerette a rejtélyeket.

„Pszt, testvér”, zavarták meg merengését. Felpillantott, és egy tűzfalat borító, téli álmot alvó borostyán mögül ráncos kőarc vigyorgott rá. „Testvér?”, visszhangozta Szikkadt Tom, de már meg sem lepődött. „Na jó, mostoha harmad unokatestvér, anyai ágról”, recsegte amaz, és szemével az aszfaltra intett. „Adnál egy dekket?” Szikkadt Tom a fal tövében heverő félbetört radírokra, összegyűrt sörös dobozokra és csikkekre pislantott. Felvett egy szűrőig szívott staubot, de nem adta át rögtön. „Elmondod hol van a láthatatlan csövesek pincéje?” „Persze”, jött a krákogó válasz, „itt van jobbra, két sarok, el se fogod téveszteni, a Szakszis dekkol előtte.” Tom megköszönte az útbaigazítást, és átadta a csikket. Távoztában még hallotta a hálás csámcsogást.

A megadott helyen valóban állt valaki. Nyúlánk volt és laza, vörös haja külön életet élt, és hangszere bizonyos nézőpontból tényleg szaxofonnak nézett ki, bizonyos szempontból viszont nagyon nem. Lehunyt szemmel, átszellemült arccal fújta, Szikkadt Tom mégsem hallott semmilyen zenét. Egy rozsdás és penészes ajtó előtt támasztotta a falat, és fel se pillantott, amikor Tom kinyitotta és elhaladt előtte. Töredezett lépcsőn botorkált le, majd egy alacsony mennyezetű, dohos pincébe érkezett. Hangokat hallott, valakik épp érettségi tételekről beszéltek, hogy melyikőjük mit húzott magyarból, és hányasra felelt (mindegyik ötösre), de Tom nem látott senkit. Nem is igazán törődött vele, mert valami különös késztetés ellenállhatatlan erővel húzta egy újabb ajtó felé. Kitárta volna, de megelőzték. A Szakszishoz hasonlóan az újabb alak is karcsú volt, keskeny arcú, de mosolygott, és barátságosan invitálta be Szikkadt Tomot. Mögötte mások is látszódtak, ezernyi formában és színben, izgága, vagy épp lomha mozgással, és csivitelő, dörmögő, duruzsoló csevegésük betöltötte a homályos termet. Tom tudta, hogy ma éjjel számos titokra fény derül, ami megváltoztatja az életét, és a város számára már soha nem lesz ugyanolyan.

Belépett, és az ajtó döngve csukódott be mögötte.

Link: www.gombor.hu