Bozsik Péter régóta meghatározó írója városunknak – bár lassan annyi időt tölt a fővárosban, mint Veszprémben. Az Ex Symposion szerkesztőjével a pályázati pénzek, a veszprémi kulturális élet mellett legutóbbi könyvéről, Az attentátorról beszélgettem.

Index: – Mi újság veled mostanában, hogy vagy? Veszprémi vagy még, vagy már inkább budapesti?

Boszik Péter: – Most éppen ingázom Veszprém és Budapest között, három nap itthon, három nap a fővárosban. De azért veszpréminek is érzem magam, aki tíz évet eltöltött ebben a városban, nem is érezheti másként magát.

Index: – Budapesten az irodalmi életben jeleskedsz?

BP: – Többnyire igen, de magánéleti okai is vannak, amiért gyakran tartózkodom a fővárosban. Szerencsére elég sok fellépésnek kell eleget tennem, januárban két alkalommal is részt vettem irodalmi esten, legutóbb Kőrössi P. József volt a beszélgetőtársam.

Index: – Úgy tűnik, legutóbbi könyved, „Az attentátor” komoly szakmai siker, és olvasótábora is van a könyvnek. Örülsz ennek?

BP: – Örülök természetesen, bár nagy közönségsikerről nem beszélhetünk, nem tudom, milyen olvasótáborra gondolsz, van még raktáron a könyvből. Bár igaz, most hallottam, hogy például Szabadkán elfogyott az összes példány, kérnek még belőle. A szakma viszont tényleg jól fogadta.

Index: – Matuska történetében inkább az irodalmi figura, a személyiség foglalkoztatott téged, vagy a történeti vonal? Az én olvasatomban inkább Matuska szimbolikus jelentésekkel terhes pszichózisáról szól a regény.

BP: – Engem mindkét réteg érdekelt, és mindkettő benne is van a könyvben, Matuska alakja legalább annyira, mint a kor, amelyben élt. Egyik kritikusom még fel is rótta nekem, hogy a könyv elején felmondom a kötelező leckét, a történelmi hátteret. Én ezt az egészet úgy képzeltem el, mint amikor egy történelmi filmben a laikus nézőt néhány mondatban tájékoztatják a korról. Engem nagyon érdekel a történelem, fiatalon történész szerettem volna lenni, de aztán az örökös partizánhistórák elvették a kedvemet ettől a pályától. Viszont ma is nagyon sok történelmi dolgozatot, tudományos munkát olvasok, számos ismeretterjesztő kiadványt. A történelmen kívül rendkívül érdekelnek például a csillagászati szakkönyvek, a káoszelmélet. Az attentátorban pedig nagyon izgatott a két világháború közötti kor, illetve a gazdasági válság kora.

Index: – Hol húzódik a könyvben a valóság és a fikció határa?

BP: – Nehéz meghúzni ezt a határt és most én magam sem tudok visszaemlékezni pontosan az arányokra. Sok eredeti és hamis dokumentumot kevertem össze fikciós szöveggel. Úgy mondhatnám, hogy az elmozdítás poétikáját használtam fel a regény írása során.

Index: – Tetszett, hogy a regény nyelvezete híven képes átadni a kor atmoszféráját is.

BP: – Örülök, hogy ezt mondod, hiszen ez volt az egyik célom. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy Matuska szóhasználata nem feltétlenül csak a korra jellemző kifejezések miatt ilyen. Nagyon érdekelt engem Matuska nagyzási hóbortja, saját műveltségének fitogtatása, ezért használtattam vele olyan szavakat, amiket ma, vagy normál esetben ritkán hallani. Voltaképpen ezért lett a regény címe is „Az attentátor”, mert hiszen Matuska nem merényleteket követett el a saját megfogalmazása szerint, hanem „attentátokat”, ezzel is próbálta meggyőzni környezetét tudásáról, sokoldalú tehetségéről, választékos stílusáról.

Index: – Ha nem bánod, térjünk át egy más témára. Hogy érzed magad mostanában itt Veszprémben? Illetve ezzel kapcsolatban arra volnék talán leginkább kíváncsi, mi a véleményed Veszprém kulturális életéről.

BP: – Azt hiszem, kijelenthetem, hogy jól érzem magam a bőrömben. Szerencsére az Ex Symposion hajója halad, nyertünk némi pénzt pályázaton, így a folyóirat sorsa erre az évre biztosított, stabilnak mondható. De őszintén szólva, igen kevés időm jut arra, hogy Veszprém kulturális életét megfigyeljem, inkább csak azokon az eseményeken vagyok jelen, ahol magam is tevékenyen közreműködöm, irodalmi esteken például, a Trialógusok-sorozaton, amely egy állandó közösségre, a magyar szakos egyetemistákra épít, de nyitott, bárki eljöhet. Hogy mégis válaszoljak a kérdésedre, én úgy érzem, bár a városnak kétségkívül van egyfajta varázsa, az értelmiséggel érdemben nem foglalkozik, nincs megtartó ereje. Ideig-óráig felbukkannak különböző arcok és csoportosulások, de a város vezetősége valójában inkább a fesztiválokra koncentrál, nem pedig arra, hogy Veszprémnek legyen egy meghatározó kulturális arculata. Olyan emberek döntenek irodalmi kezdeményezések, folyóiratok sorsáról, akiknek fogalmuk sincs a kortárs magyar kultúráról és irodalomról. És persze sorolhatnám még a jól ismert problémákat, ami így kapásból eszembe jut, hogy még egy jó mozi sincsen itt Veszprémben.

Index: – Akkor tehát Budapest a megoldás? Hiszen a szakmai sikerek óhatatlanul felszívják a tehetségeket.

BP: – Budapest valóban felszívja a jelentős szerzőket, de ez teljesen evidens jelenség, sokkal nagyobb a felvevőpiaca, mint egy alig hatvanezres városnak.

Index: – Dolgozol most valamin? És ha igen, miből élsz közben, miből él ma egy magyar író?

BP: – Az írásból és a szerkesztői munkából élek elsősorban. Kritikákat, kisprózákat, esszéket publikálok, és közben persze írok. Nemrégiben az interneten írogattam két irodalmi weblapnak naplót, és ezeket a szövegeket most egybedolgozom néhány novellával, esszével, ebből egyfajta naplószerű kisregény kerekedik majd ki reményeim szerint. Ezen kívül van még egy regény a fejemben, ami egy zsidó szélhámosról szól majd, aki foglalkozására nézve szakács. De erről egyelőre többet nem mondhatok. Igazából legalább három hónap nyugalomra volna szükségem, hogy megvalósítsam új terveimet.

Index: – Végezetül egy olyan kérdést tennék fel, ami engem személy szerint roppantul érdekel, kíváncsi vagyok a véleményedre Nádas Péter új könyvével kapcsolatban, és egyáltalán a kortárs magyar próza jelenéről.

BP: – Szerintem a kortárs magyar irodalom hihetetlenül izgalmas, száz éve a nyugatosok forradalma sem volt ennyire izgalmas időszak, mint ez a mostani. Nagyszerű regények jelennek meg. Nádas könyvét viszont még nem olvastam végig, az első kötet felénél kölcsön adtam, és hozzá kell tennem, én az ilyen megalomán regényeket nem is igazán szeretem, pedig majdhogynem elvárás már, hogy minden jeles szerzőnk legalább egyszer vaskos kötetet rakjon le az asztalra. Ez a magyar irodalom „nagyregény-komplexusa”. Én inkább a feszes kisregényeket preferálom (lásd Bodor Ádám). Nádas persze nagy formátumú író, ehhez nem fér kétség, az „Egy családregény vége” biztosan maradandó mű, de új könyve, ez a hatalmas szöveg valahogy elvészni látszik az írói trükközésben, a szerkezet mechanizmusaiban, és véleményem szerint hamisan szól. Ugyanakkor fenntartom a jogot a véleményem módosítására, ha elolvastam a könyvet. Ha lesz erőm, időm elolvasni.