Nem először írok Mozartról, amiért külön bocs mindenkinek, ám ez most évfordulós önvallomás lesz, szélesebb kontextusba foglalva. A salzburgi csodagyerek múlt héten ünnepelte kétszázötvenedik születésnapját.

Amikor befejezem ezt a szöveget, le fogok ülni, és megnézem a „Figaro házassága” című operafilmet Daniel Barenboim vezényletével, az English Baroque Soloist kíséretében, kiváló előadóművészekkel. Éveken keresztül ennek az operának a nyitányára ébredtem minden reggel: friss, energikus muzsika, engem legalábbis mindig kihúzott az ágyból.

Mostanában szinte naponta látnak napvilágot laudáló cikkek és tanulmányok a világ sajtótermékeiben a Mozart-évfordulóról, Európa és a világ ünnepel, január 27-én például Pekingtől Salzburgig 24 órás hangversennyel adóztak a mesternek. Sajnos csak részben sikerült követnem a rendhagyó eseményt, ám a legjobban az lepett meg, hogy Nicolaus Harnoncourt nevét nem találtam az előadók közt. Ami leginkább azért furcsa számomra, mert ő a nyolcvanas években a Concentus Musicus felvételeivel egyik meghatározó interpretátora lett a szerzőnek, s nem mellesleg újra divatot csinált egy egészen másképp hangzó, originális Mozartnak. Ennek ellenére a rendezvény méltón köszöntette az ünnepeltet. Már csak az a kérdés, mit jelent számunkra minden idők egyik legnagyobb zenemágusának életműve ma.

Az egyik színvonalas honi hetilap is megemlékezett a mesterről, a cikk írója azonban szinte kizárólag operáinak örök időszerűségében látja Mozart érvényességét, a hangszeres művekkel alig foglalkozik, s bár zenét és cselekményt egységben próbál látni, mégis főként a zenedrámák történetére, jelentésrétegeire koncentrál. Pedig volna mire még figyelnie.

Persze kérdés, ki hallgat ma Mozartot, kit érdekel ez az évszázadok óta halott kultúrtörténelmi ürge. A komolyzene ugyan állítólag ismét megtölti a világ hangversenytermeit, én magam viszont alig ismerek néhány embert, aki rendszeresen hallgatja kedvenc osztrákom műveit. Emlékszem, lemezboltos korszakom idején egyszer odajött hozzám egy fiatal srác, és bizalmasan megkérdezte: tényleg vásárolnak-e még az emberek komolyzenét, vagy csak a hamis reputáció kedvéért raktunk egy egész polcot tele vele. Én is gyakran magyarázkodom, amikor Mozart nevét említem az ifjú generációnak, mintha mentegetnem kéne magam valami anakronisztikus jellemgyengeség, netán kékharisnyás sznobizmus miatt.

Egy remek barátom ironikus szavajárásával szoktam védekezni: aki megfosztja magát a G-dúr fuvolaverseny szépségétől, vagy elmenekül a Die Zauberflöte tenorjai elől, lényegében szellemi kasztrációt végez el magán, s fogalma sincsen, mekkora élvezetet taszít el magától nyomorúságos földi pályafutása alatt.

Hiszen Mozart elsősorban élvezetes, mi több, nem is akármilyen érzéki élmény. Nem szívesen tárnám a világ elé azokat a képeket, amikor odahaza Mozartot hallgatok, mert a jelenet szinte felülmúlja egy profilból kamerázott orgazmus kockáit. Mert én bizony bősz grimaszokat vágok, amikor a Köchel jegyzék szerinti 13-as C-dúr zongoraverseny megszólal, élveteg ráncokba göndörödik a homlokom a Serenata Notturna taktusain, és ha nincsen otthon senki sem, képes vagyok végigvezényelni az üres lakásban akár egy egész Jupiter-szimfóniát.

Ha pedig elindul a Requiem sötét d-mollja, vagy halkan panaszkodik andantéban nevezett úriember egy fájdalmas szonátája, sós nedv lepi el szemgödrömet, görcsbe rándulnak arcizmaim, égnek mered bőrömön minden szőrszál, sóhajok szakadnak ki a torkom mélyéről, s nem is egyszerűen megrendülök, hanem a szomorú élvezettől egyenesen vinnyogok, szűkölök, nyöszörgök és nyüszítek. És nem mintha fájna mindez, inkább úgy mondanám, kiforgat hétköznapi józan nyugalmamból, valamilyen oknál fogva óriási hatást gyakorol rám. Így hát erős a gyanúm, hogy a fickó nem véletlenül érte meg a 250. évét.

No persze nem várom el mindenkitől, és nem kívánom mindenkinek az effajta szélsőséges, már-már mazochizmusba hajló, erotikus élvezeteket Mozart kottái hallatán. Csak azt szeretném ezzel a szöveges illusztrációval üzenni, hogy Mozart zenéjét igenis lehet szeretni, ezekért a hangokért lehet rajongani, ezért a zenéért bizony meg lehet veszni. Hát csak ezért, csupáncsak emiatt volna fontos legalább azoknak belefülelni, akik a kereskedelmi rádiók kínálatán, a pop-löttyökön és a rock idoljain tengetik egyhangú életüket.

Nem akarok túlozni, de ha ágyastársunk éppen fáradt és aludni készül, akár még szex helyett is megteszi. Csak azután fogadok el kifogásokat, ha már a kedves olvasó túl van az előjátékon. Egy próbát biztosan megér, elvégre Mozart-év van, legalább tessék kipróbálni.