Szikkadt Tomnak ellopták a magányát. Nem metafora ez, nincs semmi szimbolikus jelentése, de tényleg, ez a rideg valóság. Hosszú ideig, remegő gonddal, görcsös odafigyeléssel nevelt és ápolt magányát ragadta el galád besurranó, még sincs a hírekben, hogy a bulvársajtóról ne is.

Dolgos, monoton hétköznapok egyik csipás reggelén döbbent rá, hogy van neki olyan. Született? Nőtt? Beköltözött hozzá, netán elkapta valakitől? Tomot nem nagyon érdekelte, örült a magánynak. Először rácsodálkozott, aztán körbe járta, ízlelgette, majd akváriumba rakta. Az akvárium aljába csorba hamutartókat és zsírkőből faragott elefántokat pakolt (szigorúan felálló ormányúakat) design gyanánt, majd az egészet meglocsolta munka után elfogyasztott propoliszos teával, hadd pancsoljon a drága. Kefirrel és étcsokival etette, ünnepnapokon pedig örökké foglaltat jelző telefonszámokkal kényeztette.

Az új házikedvenc meghálálta a törődést, növésnek indult, és állandó elfoglaltságot jelentett gazdájának. Kacsokat, csápokat és tüskéket növesztett, és bársonyos szőrzete ezernyi színben pompázott, ha az időjárás megengedte. Nyúlós salakját Tom örömmel tette félre Jimmy Jimnek. Bár mostanában a komisz álommanóval se találkozott, egyetlen szociális kapcsolata az Óváros téren terpeszkedő kifőzde pincérnője volt, akitől a napi menüt szokta kérni. Különös játékot űztek kimondatlanul, a pincérnő egyedi ízfokozókkal turbózta Tom ebédjét, ő pedig megpróbálta kitalálni, mi lehetett az aznapi plusz. Az egyik nap nem ismerte fel, mi került a somlóiba, hiába forgatta meg jól mindegyik nyeletet, de a másikon diadalmas vigyorral nyugtázta az aranygaluskába került hagymamorzsákat. De igazából ez sem kötötte le. Lefoglalták a már említett dolgos hétköznapok, hiszen a szürke január táján sok dolga akad egy panelházi koboldnak. No, meg kitöltötte napjait a magánnyal való törődés. A szívéhez nőtt apróság pedig minden egyes nappal új és új oldalát mutatta meg gazdájának.

És most eltűnt. Szikkadt Tom tanácstalanul álldogált szobájában, az üresen ásító akvárium mellett, az elefántok és hamutartók feldúlt rendetlensége, és a szakértő mozdulatokkal benyomott ablak mellett. Ki lehetett a tolvaj? Miféle gazember képes ilyesmire? Nyomokat keresett, de hiába, semmi idegen tárgy, egy árva DNS nem sok, annyi sem maradt az elkövető után. Tom egyre inkább kétségbe esett. Mi marad neki, ha már magánya sincs? Semmi.

Ám Szikkadt Tomot nem olyan fából faragták, aki csak úgy hagyná, hogy a tehetetlen kétségbeesés eluralkodjon rajta. Szaglászni kezdett, hiszen emlékezett még, milyen átható illata volt kedvencének. Igen, érezte is halványan, gyenge nyom, de talán követhető. És akkor eljut a tolvajhoz. Arra pedig fel kell készülnie. Lábára piros, kínai tornacipőt húzott, fejére babos kendőt kötött. Belebújt hosszú ballonkabátjába, és előkeresett egy napszemüveget. A tükör elé állt, hogy leellenőrizze a végeredményt. „Nekem beszélsz? Hozzám szóltál?”, kérdezte képmásától, és maga is beleborzongott a minden egyes pórusából áradó fenyegetéstől. Készen állt a bosszúra.

Nekivágott az éjszakának, direkt háztetőkről háztetőkre ugrálva, és komor örömmel töltötte el denevérszárnyként csapkodó kabátjának zaja. Tudta, hogy látványa elszántságot és bosszúvágyat sugall. Követte hát a magány egyre erősödő illatmorzsáit a házak rengetegében, míg az egy szűk sikátor apró ajtajáig nem vezette. Nem habozott, és piros tornacipős lábának egyetlen rúgásával szabaddá tette az utat. Maga is meglepődött akciója sikerén, ám még inkább elámult az apró szoba berendezése láttán. A tárgyak zsúfolt összevisszaságban hevertek egymás hegyén hátán, emitt egy félkarú plüssmackó, amott egy bekeretezett oklevél, itt egy félig elmajszolt csoki, ott egy Pasolini film. Külön polcon hevertek az ékszerek, jobbára filléres, vásári darabok, de akadt köztük valódi érték is, nomeg egy-két piercing, apró bőrdarabkákkal. Hegyként tornyosult a frottírtörülközők halma, sarkaik szottyadtra szopogatva, mellette színes cumik tucatjai. Algás víztartályokban öklömnyi gömbök lebegtek, felületükön furcsa képek villództak. Ezernyi kisebb-nagyobb holmi hevert szerteszét, többségüket Tom fel sem ismerte, és még további titkokat rejtő ládák, zsákok és szekrények bújtak meg a nagy rendetlenségben.

Középen pedig ott állt maga a Gyűjtő, ki mindezeket összeharácsolta, kezében pedig Szikkadt Tom magányát tartotta. A fickó (ebben sincs ám semmi átvitt értelem, freudi meg pláne, a baglyok bizony baglyok, hiszen annak látszanak, és különben is, egy női tolvaj olyan egyértelműen elcsépelt lenne) megfordult, hogy szembenézzen Tommal, és kihúzta magát. Kitaposott bakancsot viselt, és terepszínű gyakorlónadrágot, már amennyiben a terep csupán narancssárga és szürke színekből áll, és amelynek oldalzsebéből egy pucér Barbie-baba kandikált ki szigorúan. Fekete kabátja szakadt volt és foltos, a mosolya pedig tenyérbe mászó. Szikkadt Tom nem is húzta az időt, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy eljött a harc ideje. Bruce Lee pózba állt, úgy várta a támadást, de még megkérdezte: „Ki vagy, te hitvány gaz?” „Tarr Béla”, felelt amaz lezseren. „De hisz ez nem is a te neved!” „Elloptam”, jött a válasz büszkén. „Gyere hát, hadd legyen egy jó napom.”

Gyorsított felvételben rontottak egymásnak, és a levegőbe felugorva csaptak össze, hogy a kamera belassulva és egy teljes kört leírva csodálhassa meg alattomos és nukleáris rúgásaikat. Talajt érve ismét begyorsítottak, ökölcsapásokra váltottak, és szédítő iramban indították támadásaikat, elterelő hadműveleteiket és testcseleiket. A küzdelem egy hosszú jelenetig tartott, amely végül a pozitív hős, azaz Szikkadt Tom győzelmével zárult. Köszönhetően egy elemi erejű csiklandozásnak és egy jól irányzott balhorognak. A tolvaj elterült, és Szikkadt Tom újra karjába zárhatta kedvencét. Hiszen a magánya a szívéhez nőtt, és a részévé vált, nem hagyhatja bárkinek, hogy csak úgy elvegye tőle.