Tényleg borzasztó érzés az, ha valaki valamilyen bűntény áldozata lesz. A kiszolgáltatottság tudata, a félelem attól, hogy bármikor újra bánthatnak, kirabolhatnak – mindez annyira képes megmérgezni az ember közérzetét, hogy szinte megbénul, képtelen másra gondolni. Az persze talán segíthet, ha tudom, hogy elkapták azt, aki megkárosított – akár fizikai, akár anyagi, akár lelki értelemben. Hát ezért szeretjük nézni a Helyszínelőket, akik csaknem mindig végére járnak a gonosz bűneseteknek.

Hogy miért szeretem a Helyszínelők (CSI) című sorozatot? Mindenekelőtt azért, mert általában kedvelem a krimiket, főleg az agyalós-nyomozós típusúakat. Szóval előnyben részesítem Poirot-t, Sherlock Holmest és Columbo-t Starsky-val, Hutch-csal és Kojak-kel szemben. Úgy vélem, az említett sorozat is ebbe a kategóriába tartozik, hiszem egy valódi nyomozási folyamatot követhetünk végig – a címszereplők feladata éppen az, hogy a nyomokból kiindulva rekonstruálják, pontosan hogyan zajlott a bűntény.

A másik oldalon a Helyszínelők elődje a Szupercsoport (Mission: Impossible) volt, ahol mindig vicces ketyerék használatával érték el céljukat a főszereplők. Emlékeim szerint az általános iskolai fiúöltözők egyik slágertémája volt a legmodernebb csúcstechnológia ebből a sorozatból leszűrt fejleményeinek alapos megvitatása. Ugyanennek a vonulatnak a parodisztikus mellékhajtása volt Mekgájvör, aki cukorból és kávéfőzőből fabrikált atombombát, de a Helyszínelők visszahozta az eredeti élményt, sőt meg is fejelte azt, hiszen valóban elhisszük, hogy vannak olyan ultramodern készülékek, amelyek képesek mondjuk illatokat beazonosítani, vagy ujjlenyomatokat levenni a levegőből, vagy mittomén…

A helyszínelős sorozatok közül is leginkább az eredeti, a Las Vegas-ban játszódó jön be. Hogy miért, azt nem tudom igazán: talán ezekkel a karakterekkel találkoztam először, így őket szerettem meg legjobban. Vagy lehet, hogy a fő-főszereplő, Grissom személye az, ami megfogott, hiszen munkamániája és néha kissé már arrogáns mindentudása eléggé hasonlóvá teszi Sherlock Holmes-hoz.

Egy bajom van csak a Helyszínelőkkel: az, hogy egyszer élőben is kénytelen voltam találkozni velük. Még a Hóvirág utcában laktunk párommal egy földszinti lakásban, amit kétszer is megkíséreltek kirabolni. Mindkétszer szerencsénk volt – először otthon voltunk, csak korán feküdtünk le, így csak az erkély rácsait feszítették szét vállalkozó kedvű ismeretlenek, de amikor rájöttek, hogy nem üres a lakás, felvették a nyúlcipőt. Másodszor viszont éppen este értem haza Budapestről, amikor láttam, hogy az utca felől benyomták az egyik ablakot, és minden értékünk szépen oda volt már készítve elvitelre – valószínűleg az utolsó pillanatban sikerült megzavarni a rablókat.

A kiszolgáltatottság érzése, amiről az első bekezdésben írtam, valóban szörnyű. Még akkor is, ha nem éri nagyobb kár az embert, az, hogy nem tudhatom, lesz-e legközelebb, és ha lesz, vajon ismét szerencsés leszek-e, megkeseríti az ember mindennapjait. A friss trauma állapotában találkozni az igazi helyszínelőkkel nem olyan vidám dolog, mint a tévében nézni őket. Az sem javít a helyzeten, hogy a felfordulást még ők is hajlamosak növelni: beszórják szétszórt cuccainkat valami gyanús porral, ami az ujjlenyomatokat hivatott felderíteni, de akkor az ember csak azt érzékeli, hogy most már nem csak rendetlenség van, hanem kosz is. Leveszik az ujjlenyomatainkat, amitől mi is koszosak leszünk, kezünk csupa tinta. A DNS-ünket nem vizsgálják meg, viszont megnyugtatnak, hogy kicsi az esély csip-csup kis bűntényünk felderülésére.

Az igazi helyszínelőkkel találkozni határozottan másképpen izgalmas, mint amcsi kollégáikat nézni munka közben. Sokkal kisvárosiasabb az egész: kevesebb csúcstechnológia, több tehetetlenségérzet… Nem CSI, csak táj-CSI. Viszont (szemben a tévébeli nyomozók klienseivel) mi legalább még életben vagyunk, és ez határozottan javít a kedélyünkön.