E sorok írójának meghatározó élménye a magyar rendőrséggel kapcsolatban még 1995-re datálódik. Bizonyára sokan emlékeznek még a Dunai-féle olimpiai labdarúgó válogatott menetelésére, amelyiknek annyi év után végül sikerült magát kvalifikálnia az 1996-os atlantai játékokra. A sorsdöntő meccsre az Üllői úton került sor, a skótok ellen.

Diákigazolvánnyal ingyenes volt a belépő, aminek eredményeképp mintegy harmincezer ember szeretett volna bejutni a tizennyolcezres Fradi-pályára. A rendőrség megpróbálta kordában tartani a tömeget, kiemelni abból a nagyobb hangú és rendszerint ittas rendbontókat. Így kerültem én is – szemüvegesen, cingáran, s 15 évesen, megszeppenve – bilincsbe verve a Haller utcai rendőrőrse, ahol három órát tölthettem el egy román vendégmunkás épületes társaságában egy húgyszagú, háromszor háromméteres fogdában. Természetesen telefontól, wc-től megfosztva. Majd a meccs vége után, mintha mi sem történt volna, elengedtek, csak a zászlómtól fosztottak meg, amit akkor hallatlan sértésnek gondoltam. Azóta sok év eltelt, végigjártam a magyar közoktatás mindhárom fokozatát, de ellenérzéseim a rendőrökkel kapcsolatban csak nehezen csillapodtak. Pedig igyekeztem.

A rendőr szóban mindenki láthatja annak két tagját. A rendőr következésképp a rendet őrzi. A rend fogalma azonban koronként máshogy definiálható. A rendőrség, a csendőrség kiegészítéseként, a dualista rendszerben jött létre a nagyobb városokban. Nehéz örökség volt ez számukra. A csendőrség az 1849 és 1867 közötti időszakban véglegesen kompromittálta magát, kéz a kézben a modern hivatalnokréteget megtestesítő Bach-huszárokkal és a rendőrséggel. A polgári liberális – az első világháborúig tartó – rendszerben aztán sikerült valamennyire visszanyernie az egyenruhának a becsületét. Az állami pályák (rendőr, vasutas, katona, postás stb.) kiszámítható pályaképet nyújtottak az oda belépőknek, ráadásul a társadalom egyenruhán és állami hivatásokon kívül eső rétegeivel szemben olyan juttatásokat is adtak majd a Horthy-rendszer végéig (nyugdíj, tébé, fizetett szabadság), amelyek irigyeltté tették eme hivatásokat sokak szemében. A rendőrség azonban soha sem tudott megszabadulni múltjától; 1849 után egy erőszakos, elnyomó rendszer hozta létre – érdemes lenne természetesen revideálni a sokakban egysíkú képet a modern polgári államapparátus kiépítéséről, ami a Bach-korszak érdeme. Ugyancsak ennek az öröksége az európai méretekben is egyedülállóan magas, kormányzati ciklusoktól függetlenül jelen lévő adócsalás, s a jogi kiskapuk keresése – az elnyomó rendszerekkel szembeni öröklött magatartásformákról van szó.

A népi demokráciában aztán megtanulhattuk, hogy az állami pályák ismét egy szervetlen fejlődés eredményeképp ránk erőszakolt rendszer kiszolgálását végzik, s a belügyi-rendvédelmi szervek pedig ezek erőszakos kiszolgálói. A csendőrség megszűnt, de létrejött egy legalább annyira rettegett államvédelmi hatóság (PRO, ÁVO, ÁVH), valamint az egyes ember életét megkeserítő rendőrség, amely már nem helyi, városi önkormányzatok, hanem a belügy felügyelete alá tartozott. A bizalmatlanság velük szemben természetesen továbbra is megmaradt.

Valahol mindannyian jól tudjuk, hogy egy-egy szervezet nem azonos annak tagjaival. Ettől azonban nehéz elvonatkoztatni. Ha valakit letegeznek a hivatalban, az nem Kovács XLVIII. Lajosnét, hanem az APEHet fogja szidni. Ugyanez áll a rendőrségre. Az egyes tagok túlkapásait általánosítjuk az egész szervezetre. Amíg nem lehetett nyíltan szidni őket, addig a rendőrvicceken keresztül próbáltunk bosszút állni. Most a szabad véleménynyilvánítás korában ezt nyíltan is megtehetjük – ami viszont éppen maradék presztízsétől fosztja meg a rendőrséget. Ez kihat a tagok gondolkodásmódjára is: ha hülye rendőr vagyok, akkor igenis hülye rendőrként fogok viselkedni az állampolgárokkal szemben, hiszen egyébként is ezt várják el tőlem. Ez kiegészül továbbá azzal is, hogy tanárként – ne nem mintha olyan sok tapasztalatom lenne – láthattam, kik készülnek rendőri pályára: bizony a közepesebb képességűek, akik egyébként sem riadnak saját akaratuk másokra erőszakolásától.

Talán megváltoznak a dolgok. Talán, ha mi másképp állnánk hozzá a rendőrökhöz, ők is másképpen viselkednének azokkal, akiktől őrzik a rendet. Ahogy nem mindegyik rendőr hülye, úgy nem mindegyik állampolgár sem bűnöző. Nehéz az örökség mindkét részről, de lehetőség van változtatni. Ideje.

-bé-