Kihagytuk a Petri-estet a játékszíni Csütör-tökölés (vagy Csütörtök-ölés?) sorozatból – talán azért, mert tartottunk tőle, hogy maga Petri György egyéb (sírontúli) elfoglaltságai miatt nem lesz jelen… De sebaj, máris elszaladt egy hónap, és jött az új lehetőség, valamint Karafiáth Orsolya, a harmincéves költőnő-díva. Róla olyan szépeket olvastunk az interneten, hogy azt gondoltuk, feltétlenül élőben is látnunk kell.

Miután különböző nehézségeket leküzdve hozzájutottunk belépőinkhez, betódultunk (Karafiáth „krokodilos” pasija előtt az utolsóként) a terembe – és itt ért bennünket az első meglepetés. Karafiáth Orsolya költőnőre ugyanis kb. kétszer annyian voltak kíváncsiak, mint a nemrégiben sikerkönyvet kiadott Spiró Györgyre, és összehasonlíthatatlanul többször annyian, mint Bakács Tibor Settenkedőre, aki pedig mostanában médiasztárnak számít.

A meghökkentő szembesüléshez rögtön egy másik is járult a közönség összetételével kapcsolatban. Az még hagyján, hogy a nézők nyolcvan százaléka nő volt, de közülük is a többség középiskolás (maximum egyetemista) korú. Így utólag összesítve a tapasztalatokat, azt gondolom, ennek az oka az lehet, hogy Karafiáth Orsolya újfajta idolként jelenik meg a magyar sztárpalettán: mondjuk Faludy György és a depesmódos Barbi keresztezéseként. Ez azért érdekes, mert így intellektuálisan szórakoztató tud lenni, miközben a tinilányok számára is nyújt egy olyan imázst, amivel azok azonosulni tudnak.

De lépjünk inkább vissza kettőt, és kezdjük az elejéről. A költőnő és beszélgetőtársa, Fülöp Johanna megjelenése betetőzte a fentiekben ecsetelt nézőtéri fílinget, és fidres-fodros ruháik, illetve magassarkú csizmáik egyértelművé tették, hogy ez az este a nőiség jegyében telik majd. Ez még nem lett volna baj, az viszont kicsit zavart, hogy Karafiáth Orsolya bejelentette, nem tud hangosan beszélni, és ez valóban így is volt: sokszor még az első sorban is hegyezni kellett a fülünket, hogy értsük, mit mond. Persze (hogy a rendezőket mentsem) ez olyan technikai probléma volt, amin nehéz lett volna felülkerekedni, hiszen ha kihangosítják a beszélgetést, azzal könnyen elveszíthette volna bensőséges légkörét.

Maga a beszélgetés amolyan rihegős-röhögős, „lányok egymás közt” hangulatban zajlott, Fülöp Johanna érezhetően felkészült volt, ugyanakkor belelépett egy speciális szerepbe: ő is egy volt a rajongó kislányok közül, akit az a megtiszteltetés ért, hogy ő beszélgethet a „Nagy Példaképpel”. A végeredmény olyasmi lett, mint egy versekkel felturbózott interjú egy női lapban – és az adott körülmények között talán ez volt a legtöbb, ami kihozható volt ebből a helyzetből.

Az eddigi három Tökölés közül, melyeken részt vettem, egyértelműen ez volt a legjobban sikerült, és ez leginkább azon múlott, hogy végre megfelelő beszélgetőpartner került a meghívott vendég mellé. Azt nem tudom, hogy más helyzetet hogyan tudna kezelni, de ebben az esetben biztos, hogy a színház újsütetű dramaturgja volt a legjobb választás.

A technikusokat is külön dicséret illeti. Az ő feladatuk az volt, hogy a felolvasott versekhez lejátsszák az azokat ihlető zenéket – ezt a meglehetősen gépiesnek tűnő megbízást egy idő után már kifejezetten interaktívan végezték, ők is mintha együtt éltek volna a beszélgetéssel, segítettek megtalálni a következő verset, stb.

Az egyetlen zavaró tényező az volt, hogy Karafiáth Orsolyáról kiderült, nem igazán tudja jól felolvasni a verseit. Ez persze annyira nem is meglepő, ha tudjuk, hogy ez a költők, írók többségére igaz. Esterházy Péter például rengeteg gyakorlással és különórákkal érte el, hogy jól tudja felolvasni műveit. Erre mindenképpen érdemes odafigyelni, mert hiába dallamos egy költemény, ha nem kifejező az előadásmód…

Összegzésül elmondható, hogy ez az este krokodilgyűjtésestül, versfelolvasásostul, zenéstül, extréméletmódostul igencsak női jellegű volt, de ahogy néha a női újságokba is szeretünk belelapozni mi, férfiak, úgy ezt a beszélgetést is érdekes volt végighallgatni, és látni, hogy „miről álmodik a lány”.