Egy nyáron kezdődött. Ilyenkor ugye sokáig maradhattunk lent, így a cangázás közben észre se vettük, hogy ránk sötétedett, valahol a Stadion környékén. A dinamó persze nem működött a szétkrosszozott kempingemen, így kivilágítatlanul vettem a Cholnoky felé az irányt. Akkor igazoltatottak először a fakabátok, de persze én még nem voltam 14, hogy személyim lehetett volna, így be kellett mondanom a lakcímemet. Miután leellenőrizték, hazavittek – pedig hazataláltam volna – ezzel elintézték nekem a szülői verést és a két hét szobafogságot. Itt kezdődött az ellenszenv.

Aztán jött az az időszak, amikor hosszú hajú, szakadt farmeros suhancként az arácsi szabadstrandra jártunk lógni. A „Hordó” felőli fák alatt mindig táborozott egy változó létszámú csöves kommuna, itt jól megfértek egymás mellett hippik, rockerek, punkok egyaránt. A kisfröccsre valót összelejmoltuk, megosztottuk, amink volt, és jókat dumáltunk a zenéről. Persze ezt nem nézték jó szemmel a zsernyákok, rendszeres kiszállásaikkal próbáltak elüldözni minket. Egyszer kb. húszunk közül kettőnek nem volt fleknije, mégis mindenkit bevittek. Az egyik egy alföldi srác volt, Kétpóról jött, azt hitték poénkodik, kapott is rendesen. Ez már több volt, mint ellenszenv.

Amikor elkerültem itthonról, rájöttem arra, hogy jogosak a rendőrviccek. A Győrben saját fülemmel hallott „Maguk ketten szép kis trió” már középiskolásként egyfajta szellemi felsőbbrendűséget kezdett kialakítani bennem a jagellókkal szemben. Itt azért meg kell jegyeznem, hogy az egyik ETO – Bramac Magyar Kupa-döntő után egy empatikus csőrmesternek köszönhetem, hogy épségben hagyhattam el a győri csarnokot, ugyanis a zöldek csak rám vártak a bejáratnál.

Már majdnem a ’90-es évek közepén jártunk, amikor először köszönt rám, minden ok nélkül(!) egy körzeti meghízott. Gondolkoztam is rajta, ez a hekus mit akart azzal, hogy nem akart semmit. A pozitív képet furcsamódon az erősítette tovább, hogy a jeles érettségimmel és egy felsőfokú nyelvvizsgával sem tudtam volna már bejutni a zsandártiszti főiskolára, persze nem mintha olyan perverz álmaim lettek volna, hogy egyszer perzekútor leszek. Mindenesetre akkor (40 kilóval könnyebben) – sport szempontjából legaktívabb időszakomban – sem tudtam volna teljesíteni a fizikai felvételi követelményeit.

A végső változást az hozta, hogy a bölcsészkarról is jó pár évfolyamtársam bobbi lett. El kellett fogadnom: ez a jard már más, mint ami a ’80-as évek végén volt.

Azóta nem cidrizek ha igazoltatnak, sőt még mosolygok is. Igaz megjártam külföldön egy rabomobilt, de összességében már egy évtizede pozitív a véleményem. Remélem, nem változik.

Hát, Tisztelt Bíróság, ennyit tudok felhozni mentségemre…