Végre megjelent, és most minden valamirevaló olvasó erről beszél. Sokan imádják, mások mérlegre téve józanul elemezgetik, egyesek elhibázottnak tartják, néhányan legyintenek. Egyvalami bizonyos: régóta vártunk már Nádas új könyvére.

Már aki. Mert bár munkássága jelentős mérföldkőnek számít a magyar irodalomban, az átlagpolgár csak hümmög a neve hallatán. Azért annak idején bizonyára sokan elolvasták az Emlékiratok könyvét, az utóbbi évtizedek regénytermésének egyik legfontosabb gyümölcsét, amely minden érzékeny olvasó torkán megakad. Az új kötet is kétségtelenül nagy falat, nyelvileg is izgalmas, felszabadító, sötét krónikája test és lélek rejtélyes rétegeinek.

Nádas Péter tizennyolc éven keresztül dolgozott új nagyregényén, éppen ezért az egész szakma úgy várta már, akár valami kikezdhetetlen, olvasatlanul is tökéletesnek minősülő szent könyvet, a Bibliával vetekedő szakrális szöveget, feltétlen útmutatást minden irodalmár számára, akik még hisznek a regény feladatában és az irodalom szellemében. Bizonyíték erre, hogy a könyv egyes fejezetei már a kiadás előtt kalózfeketén bolyongani kezdtek az internetes térben, mintegy a népszerű popzenék és közönségfilmek kétes rangjára emelkedve, mutatva ugyanakkor, valóban mennyire nagy a várakozás.

Azt hiszem, a Párhuzamos történetek legnagyobb gondja éppen az olvasó felfokozott várakozása. Senki sem képes önálló alkotásként tekinteni rá, mindannyian Nádas új regényét látjuk benne, s értékelésében szerepet játszik egész eddigi életműve. Három kötetből áll, összesen ezerötszáz oldalnyi terjedelemben, a kötetek külön is rendelkeznek címmel: A néma tartomány, Az éjszaka legmélyén, A szabadság lélegzete. Sokan, ahogy magam is, az Emlékiratok felől közelítik meg a könyvet, nehéz is eltekinteni közvetlen előzményétől, amit csak erősít, hogy számos kapcsolódási pont felfedezhető a két mű között. Ilyen allúzió például a homoerotika, de mondhatnám a németországi szálakat, a történelem térképét és ötvenhat mítoszát is, mely utóbbi Nádasnál mindig érzéki realitásként, kézzelfogható élményként jelenik meg. Számomra nem is az volt a kérdés, hogy Nádas képes-e túlszárnyalni előző művét, hanem hogy tud-e valami újat mutatni. Valami mást, ami eddig megjelent szövegei után, vagy egyéb más olvasmányaim ellenében egy teljesen új világot kínál nekem, kivételes hatással lesz rám.

A szerző ezúttal is az emberi létezés legmélyebb bugyraiba ereszkedik, melyet közmegegyezésesen az „Élet-Halál-Szerelem” nagy téma-triptichonjának szokás nevezni, ám most egy új szerkezetbe ágyazva hozza Magyarország és Európa, ember és ember, élőlény és világ bonyolult viszonyát. Ez a szerkezet elvileg a végtelenségig folytatható, nyitott művet eredményez. Egymást keresztező sorsok, vagy éppen csak közvetetten érintkező sorskapcsolódások, viszonylag független történetszeletek sorakoznak a regényben mindenfajta erőszakos összefoldozás nélkül. Néhány élet folyásába bepillanthatunk, belekóstolhatunk egyes szereplők jellemébe, földi idejük fontos állomásaiba, aztán haladunk tovább idő és tér vonatán, nem tudni hová és miért, egyáltalán: minek.

Ami számomra újnak hat, részben Nádas átalakított testnyelve. A korábbi emelkedett hang helyett egy markáns tónus jelent meg az új regényben, amely kitűnően ötvözi a klinikai terminológia, a trágár beszéd és az erotikus hagyomány stílusrétegeit. Szókimondó, veszélyes mondatokban bomlik ki a test élete, hatalmas tablókban tárulnak fel a születés, a szexus és a pusztulás stációi, s én úgy érzem, éppen itt kell keresnem az új regény titkát. Nádas ugyanis számomra vigasztalanabb lett korábbi világképéhez képest. Ott sem volt persze túl sok a feloldozó kegyelemből: a szerelem és az emberi test szinte nyomtalanul elenyészett, noha minden erre a gyarló, törékeny szerkezetre, csontra, húsra és zsigerekre épül, hárul. Mindent erre a gyönge gerincre, sorvadó húsra pakolt a világ. De legalább megmaradt a tudat, hogy egyes pillanatokban „Isten tenyerén ülünk”.

Itt viszont a magasabb régió végleg eltűnik. Nincs egyebünk a testünkön kívül. Egy hatalmas húsdarab vagyunk, telve váladékkal, zabálni és szaporodni akarással, ugyanakkor könnyedén elpusztítható, pici kis áldozatok is, gerincvelőnk a megfelelő hőfokon megsemmisül, mint a foglyoké a haláltáborok hullaégetőiben. Ebben a könyvben szinte minden sors, életút, történettöredék egy-egy végletekig magára utalt lény harca a saját testére utaltsággal, esendő létezésével. Nincs menekvés önmagunk, és persze a Másik elől.

Friss tapasztalat az új regényben számomra az is, hogy a Másik, szívünk szerelme, szimpátiánk és barátságunk tárgya végleg kiismerhetetlen, zárt objektum marad, ahová semmiféle belátásunk nem lehet. Az emberi személyiség olyan bonyolult, millió rétegből összeálló átláthatatlan természeti konstrukció, amely egy másik személy számára mindig idegen test, elkülönülő tárgy lesz. Senki sincs tisztában szerelme, társa, barátja, legközelebbi hozzátartozója, saját gyermeke valós szándékaival, cselekedeteinek igazi rugóival, de még közvetlen, elbeszélhető tapasztalataival sem.

Egymás mellett élünk és halunk, anélkül, hogy ismernénk életünk útitársait, s ők sem ismernek minket. Az emberi nyelv pedig nem csupán pimasz akadály, hanem súlyos konfliktusokat generáló bombatöltet. Így élünk egymás mellett, mindenfajta igazi találkozás nélkül, és nem vagyunk egyebek, csak a természet elszigetelt, halálra váró élőlényei, a történelemben magányosan megtörténő Párhuzamos történetek. Mert ez az egyetlen, ami megmaradt: néhány történet, ami részben elbeszélhető.

Nádas könyve nem hibátlan munka, sőt, egyesek szerint kimondottan ormótlan, ahogy minden igazi remekmű. Én nem tudom, hogy remekmű-e, csak arról beszélhetek, hogy oldalról oldalra izgalmasabb volt, s most, a harmadik kötet vége tájt járva egyre kerekebb, egyre felzaklatóbb erővel bír. Februárban újranyomás, aki eddig még nem vette meg, rohanjon érte a boltba.

Megrendeli?: Libri