Talán igazuk van a medvéknek. Jobb lenne ténylegesen téli álmot aludnom, mint alvajárva nehezen viselni az év eleji fénytelen heteket, és szenvedni a depressziótól. Olyan, mintha az ember egy sajtdobozban dekkolna, és várná, hogy végre valaki levegye a fedőt. Az este is korán kezdődik nálam, már kora délután húz az ágy, hiszen odakint hideg van és sötét, idebent meg kedv- és élettelenség. Akkor inkább olvassunk, aludjunk, olvassunk…

Kínomban, mivel már kétségbe ejtő a téli zárkózottságom, hasznosítom a művelődésszervezés területéről szerzett tudásom, aktivizálódásnak indulok, és programot szervezek a családnak. Csak a lavinát kell elindítanom, és már ott is állunk útra készen a kocsinál, irány a borospince. Dörgicséig hosszú az út, reménykedhet az emberfia, hogy felfrissülésként találkozik a telekszomszédok előtt pár őzzel, rókával, vadnyúllal. A pince hideg és sötét, de lehet bort fejteni és demizsont tölteni (no meg az üresen ácsingózó poharakat). A bátrabb hegylakók kimerészkednek télvíz idején több napra is a birtokra, töszmögnek és csoszognak a cserépkályha mellett, és bambulnak kifelé a Balatonra. Irigylés fog el, de nem tudom, hogy miért. Talán a bátorság is hiányzik belőlem, no meg a tettvágy. A barnagi kálvária most is hallgatag, és minden, de minden mozdulatlan körülötte, nem úgy, mint tavasszal, mikor az élet ezernyi indával kapaszkodik felfelé. De sokszor akartam már stációzni…

A város utcái sem szépek most, a karácsonyra már csak a szomszéd hentes zenélő égősora emlékeztet. Még szerencse, hogy körbetekerte az egész házat, és ahány égősor annyi karácsonyi dal. Ez igazán szép tőle. Jó szórakozás az éjszaka közepén megpróbálni kibogozni a dalokat. A fenyőfák a kuka mellett erős küzdelemre emlékeztetnek. Erős küzdelemre a tartó a törzs és köztem. Az idei havat is lapátra tettük már, szürke, keményre fagyott koszunk van. Bőven. És a síkosságmentesítő aprókavics-szőnyegtől hülyét kapok. A szépség aprócska: a cukrászda télen is üzemelő tavacskájából kivették végre az aranyhalakat, leállították a vízesést. Félig befagyottan is megnézem minden este. Olyan, mint ha…

Azért akadnak mosolyogtató percek. Amikor a tükörjégre fagyott utcán botorkálunk haza. Csendben. És kapunk minden apró lehetőség után. És szidjuk a taxisokat, akik nem vállalnak már fuvart. És csúszkálunk, mint a balatoni jégen az a még barnás, beteges fiatal hattyú (akit Gerzsonnak neveztünk csak magunk között, és a legtöbb szikkadt zsemlét kapta). És a jeges őrületben mosolygunk a saját szerencsétlenségünkön. És jó lenne egy hatalmasat esni végre (történne végre valami), de valahogy ez sem jön már össze.

Így nem marad más mentsvár, mint a medvék téli vacka, a lehető legkorábban, nem egyedül, egy jó könyvvel. Mert már beszélni sincs kedvem. Csak bújni és várni, hogy végre jó meleg legyen. Először csak a paplanok alatt, aztán jöhet a tavasz is…