Elhatároztam, hogy közreadom a disznóvágással kapcsolatos gyermekkori élményeimet. Nyomasztó, drámai reminiszcenciák következnek.

Mindig rosszul kezdődött, emlékszem. Szombaton hajnalban kellett ébrednem, amikor normális esetben egyébként lefeküdni szoktam, kedves olvasmányaimat félretéve. A ház népe az első kakasszóra már talpon volt, a kövér böllér gyilkolásra készen fenegette szerszámait az udvaron, előkerült az obligát törkölypálinka, amitől délre minden derék férfiember előírásszerűen elbutult. Úgy hat óra tájt befutottak a keselyűkre hasonlító nagyanyók, molett sógornők és szájtátó tantik, s akár a döghúsra sereglő vadmadarak, tisztára mosott edényekkel, húsdarálóval, fűszerekkel felszerelkezve várták zsákmányukat a konyhában. Aztán pirkadatkor megkezdődött a véres leszámolás, néhány kemény legény kicibálta fülénél-farkánál-faránál fogva ártatlan áldozatunkat a havas udvarra.

Anyám sohasem bírta végignézni, amint a szerencsétlen malac nyakába döfik a hatalmas kést, ahogy a sötétpiros vér spriccel sugárban a fehér vájdlingba, még a disznó panaszos bömbölését sem volt képes hallgatni. Általában fülét befogva kucorgott a lakásban, és csak azután merészkedett elő, mikor már az utolsó hörgések is elhangzottak, az élettelen test holtan feküdt önnön vérébe fagyva. Szélsőséges érzékenységemet tőle örököltem, bár magam a halál látványára kíváncsian szinte mindig megnéztem a szomorú eseményt.

A vérkeverők ügyesen megakadályozták a kiömlött testnedv alvadását, szükség volt rá a hurkához és persze az ízletes sült vér elkészítéséhez. A perzselő gépezet fényes lángokat hányva megtisztította az áldozatot szőrzetétől, a barna lepedék levakargatásában én is segítettem. Ma is orromban érzem az égett szaru és a megfeketedett háj átható halálillatát.

Ezután szegény disznót felfeszítették a rendfára, a főboncnok pedig fehér köpenyben – akár valami szadista doktor egy haláltábor közepén –, akkurátusan kettéhasította az állat testét. Feltárultak a disznó belső szervei, kibuggyantak a gőzölgő meleg zsigerek, apró szakaszokban omlottak a szabadba leendő vacsoránk óriási belei. Aztán egy jókora fejszével darabolni kezdte csontjait, ügyes vágásokkal a megfelelő helyeken, pont az ízületek találkozásánál, hogy minél kevésbé szabdalja őket szilánkosra.

Néhány vénasszony a bélmosást végezte hátul a kertben, egy fagyott trágyadomb oldalában. Langyos vízzel, finoman öblögették át a vékony tápcsatornát, nagy adagokban potyogott kezeik közül a disznó hasába szorult szar. Mi gyerekek nem túlságosan szerettük, ha segítenünk kellett ebben a műveletben, mert hát piszkos és büdös munka volt, kétségtelen.

Ettől a pillanattól azonban követhetetlenné vált a munka, nem emlékszem a lázas koncolás és a kész élelmiszer közötti rejtélyes átmenetre, a halott állatból finom csemegévé válás folyamatának szörnyű stációira, én legalábbis már csak feldarabolva láttam viszont a merev tetem részleteit az asztalon.

A barbár rítus folytatásaként mindenféle belsőséget hajigáltunk a forró kondérba, mi gyerekek szítottuk fel és ellenőriztük időnként a tüzet, fortyogott benne a disznósajt alapanyaga. Odabent, a boszorkánykonyhában pedig friss húsból, dagadt májból készült az ebéd, amire már minden dolgos gyilkos korgó gyomorral régóta várt. Kora délután, újabb pohár pálinkákkal a fejben, mindannyian zabálni kezdtük a meggyilkolt élőlény testét. Zsíros pofával faltuk a sült oldalast, jóízűen rágtuk a sózott nyers bőrt, és falatozgattunk a resztelt májból.

Néha késő estig tartott a dög feldolgozása, én magam átfázva őriztem a tüzet, a felnőttek húst daráltak a kamrában, keverték a hurkatölteléket, s préselték bele a véres kenyér meg a rizses máj újabb adagjait a megtisztított belekbe. Műbelet ritkán vásároltunk, többnyire kitartott az igazi, bár ezzel óvatosan kellett bánni, mert néha egy erősebb fogástól kipukkant. Olyankor hirtelen csupa trutymó lett a kövezet, de az éhenkórász kutyák minden kiömlő falatját egy-kettőre feltakarították. Legtöbben már észrevétlenül lerészegedtek, lakodalmas muzsikát ontott egy ócska magnó, hangos röhögésekkel, olcsó viccekkel és a bűzös hús, meg az orringerlő csípős fűszerek szagával telt meg a ház.

Hm, ennyi véres emléktől máris megéheztem, hiába szegény jószág rettenetes pusztulása.
Ideje disznótorozni.
Irány anyám.