Sarusi Mihály új, Túl-a-Gulág címmel megjelent könyvének bemutatóját december 13-án tartották a Művészetek Házában. Az íróval Alexa Károly irodalomtörténész beszélgetett. A kebelbarátok mellett könyvbarátok is ellátogattak az estre, a szerző legnagyobb örömére.

Sarusi Túl-a-Gulág című elbeszéléskötetének borítóján egy fejre álló és földbe fúródó repülőgépet ábrázoló grafika látható, mely talán szimbolizálja a kötet tartalmát is, hiszen egy olyan világról szól – az 1990-es évekről –, mikor kicsit a mi életünk is „fejre állt”. Nekünk pedig ki kellett magunkat húzni a gödörből, a hátrahagyott és még nem értelmezett múlt szorításából.

Az író elbeszéléseit történeteknek nevezi, és az irodalmi hagyományok közül magához leginkább a népi irodalmat érzi közelállónak. Sokat merít belőle, főleg az igaztörténet műfaját műveli, melynek fő jellemvonása, hogy az elbeszélő egyszerűen előadja a vele megesett történetet, nem cifrázza, elmondja úgy, ahogyan volt. (Persze a szépíró csak az ehhez hasonló érzet felkeltését célozza meg, és nyilván használ írói technikákat mondanivalója nyelvileg is művészivé tételére.)

Sok író, költő egy településhez köthető egész életében, általában szülőhelyéhez, mely meghatározó művészete, s az általa ábrázolt alakok szempontjából. Sarusi Mihály inkább valamiféle vagabund hozzáállást képvisel, egyaránt otthon van Kisiratoson (itt született), Békéscsabán, ahol nevelkedett, Veszprémben, ahol családot alapított és Balatonalmádiban is, ahol jelenleg él. Íróvá válása szempontjából meghatározó, hogy rengeteg történetet hallott gyermekkorában apjától, nagyapjától, gyakran meséltek háborús és egyéb élményeikről – ez a fajta történetmesélés ma már nem hagyomány a családokban.

Irodalmilag meghatározó intézményes közeg jó darabig nem volt az író életében, mert az épp aktuális helyi irodalmi köröket az akkori vezetés támogatta, s tele voltak besúgókkal, így nem beszélhettek őszintén valóban fontos dolgokról. Később, 1987-től a Mozgó Világ szerkesztőségében lelt irodalmi otthonra. Sarusi Simonyi Imre költőt, aki Szindbád alakjához hasonló bonviván volt egykor, és Körmendi Lajost tartja közvetlenül meghatározónak írói pályafutását illetően.

Azzal a fajta anekdotikus és realista írói modorral, amellyel Sarusi dolgozik, nincs egyedül a mai magyar irodalomban, társa ebben például Balogh Elemér és Ircsik Vilmos, ám ez a fajta irodalom nem szerepel annyira a hivatalos listákon. Az író elmondása szerint a rendszerváltás előtt, mikor bármivel kapcsolatban a véleményét csak burkoltan fogalmazhatta meg – hiszen súlyos következményei lehettek volna, ha nem így teszi –, húsz-harminc kritika is született egy-egy könyvéről. A rendszerváltás óta, amikor nyíltan kiderült már alkotásaiból, miként is gondolkodik a világról, jó, ha két-három kritika foglalkozik könyveivel megjelenésükkor.

Érdemes-e ma nemzeti irodalmat művelni, amikor csökken a könyvek kiadási példányszáma, lapok szűnnek meg támogatás hiányában, s az olyan könyvek, mint Sarusié, melyek a máról szólnak, és szembenézésre késztetnek, vajon közönségre találnak-e? Erre a kérdésre az író Körmendi Lajos életfilozófiáját idézte, miszerint ő olyan, mint a széki csér, mely inkább elpusztul, mintsem elhagyja azt a tájat, ahol él – minden körülmények között kitart és helytáll. Az ilyenfajta hűségről és kitartásról fog szólni Sarusi következő esszé-kötete is.