„Értem én a mjuzikelt, csak nem szeretem” – mondhatnám, csakhogy ez nem fedné a valóságot. Amit nem szeretek, az a tinci-tánci zene-bona, amit szeretnének nekem mjuzikelnek eladni… A Petőfi Színház Zorba előadásával komoly problémáim vannak: nem tudom eldönteni, hogy egy kétségbeejtően pocsék darab viszonylag épkézlábnak mondható előadását láttam-e, vagy éppen fordítva, egy zseniális zenés mű közepesen nézhető verziójából kaphattam ízelítőt.

Az egyik oldalon állnak a nagyágyúk. John Kander és Fred Ebb, a zeneszerzők, akiknek neve méltán világhíres a Kabaré és a Chicago zenéje miatt. No meg persze a Nikos Kazantzakis regényéből készült három Oscar-díjas filmből készült librettó, Joseph Stein munkája. Szóval sztárparádé szerzői fronton – ami ugyanakkor nem jelent semmit, hiszen Andrew Lloyd Webber is megszülte a József és a színes, szélesvásznú álomkabátot, ami bizonyítja, hogy nem mind arany, ami jó helyről jött.

A piros sarokban pedig szerény városunk színészei és színházi emberei, akik szintén büszkélkedhetnek néhány Jászai- és Petőfi-díjjal, ugyanakkor a világhír eleddig elkerülte őket, és bizony nem minden előadás kapcsán vitézkednek egyenletesen jó színvonalon.

Ebben az esetben én mégis inkább hajlok arra, hogy a gyengébbnek tűnő felet hozzam ki (legalábbis pontozásos alapon) győztesnek. Bizony, a Zorba nem jó darab. Ahogy a Hegedűs a háztetőn gyönyörűen dolgozik a zsidó zene motívumaival, úgy várnánk el ebben az esetben is a balkáni és a görög zenei hagyományok megjelenését és dominanciáját a betétdalokban, de keservesen csalódnunk kell. No jó, az Evitán sem kérjük számon az argentin tangót, de ha belátóbbak próbálunk lenni, akkor sem elfogadható, hogy a zene nagy része stílusában olyan erőteljesen üt el a darab hordozta mondanivalótól, hogy néha már sírni lenne kedvünk. Minden tiszteletem Kanderé és Ebbé, de a legjobb szó, amit a Zorbára találtam, a tingli-tangli.

És az előadás. Eufemisztikusan azt mondanám, hogy selejtes alapanyagokból nehéz stabil épületet létrehozni. Konkrétan félve húztam összébb magamat minden alkalommal, amikor érezhetően éneklős rész közeledett, viszont a drámai átkötő fázisokat vagy Nyirkó István (Zorba) inkább skandálós, mint éneklős „monológjait” kifejezetten élveztem. Éppen ezért a második felvonás közelebb állt a szívemhez, mivel kevesebb volt benne a zene.

Érdekes volt a darabban rejtélyes szerepet játszó Moirákban (gy.k. a sors görög istennői) a Szecsuánban jólelket kereső keleti istenségeket viszontlátni, bár úgy tűnik, Palásthy Bea szabadságra ment, és helyét Főző Ditta vette át a trióban (Topolcsányi Laura és Keresztes Gábor mellett), viszont ő nem is szólalhatott meg az előadás folyamán. Nézőként kifejezetten értékelem az ilyen játékokat, bár a színészek érezhetik úgy is, hogy éppen egy szerepklisébe szorítják be őket.

Halasi Imre rendező küzdelme összességében szélmalomharcnak bizonyult, hogy a zenés komédia és a görög sorstragédia műfajainak kibékíthetetlen ellentéteit feloldja ebben az előadásban. A legnagyobb gondom az, hogy elképzelésem sincs, miként lehetett volna ezt jobban megoldani – valószínűleg úgy, ha bele sem kezd. A szünetben végzett (nem reprezentatív) közvélemény-kutatás, és az előadást követő, meglehetősen rövid „tapsorkán” azt mutatja, még azzal sem vigasztalhatom a készítőket, hogy – mint oly gyakran – a kritikus véleménye nem feltétlenül esik egybe a nézők többségéjével. Úgy éreztem, hogy ha nem is túl látványosan (nem távoztak sokan a szünetben), de ez a Zorba bizony bukott a bemutatón…

Az csak tetézte a problémákat, hogy a második felvonásban a hangosítók elaludhattak a műszerpulton, és ráfekhettek a hangerőgombra, mert bizonyos zenésnek nevezett részek olyan elképesztően dobhártyaszaggató módon szólaltak meg, ami külön kínt jelentett addigijaink mellé. Tudom, hogy Marx szerint a mennyiség egy idő után átcsap minőséggé, de szerintem ezt ő nem a rossz zene és a hangerő viszonylatában gondolta.

A színészeket jobban sajnálom annál, hogy részletesen írjak róluk, de hogy mégis valami pozitívummal fejezzem be, megemlíteném, hogy végre sikerült fejlődést tapasztalnom Koncz Eszter játékában. Finoman, éppen a megfelelő mértékben volt közönséges a fogadósnő szerepében – igaz, nem látványos szerep, de az éneklés nagy részét is megúszta.

Az előadást összességében fanatikus mjuzikel-rajongóknak, narkolepsziásoknak, süketeknek és mazochistáknak ajánlom.