Dr. Markó László a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Dolgozott a MÁFKI-ban, volt a Veszprémi Vegyipari Egyetem szerves kémia tanszékének vezetője, a MÜKKI igazgatója, az Akadémia kémiai tudományok osztályának elnöke, a VEAB elnöke – jelenleg nyugdíjas professor emeritus. Egyetemi kis szobájában életútjáról beszélgettünk

Index: – Mikor került Veszprémbe?

ML: – Az első beszélgetésen, amikor Berty József rámutatott az oxoszintézis egyenletére, mindjárt azt a kérdést is föltette, hogy hajlandó vagyok-e lejönni Veszprémbe, ugyanis ide költözik a MÁFKI. Egyből igent mondtam. Miért? Kaptam egy saját témát, egy egyszoba összkomfortos lakást, tisztességes fizetést, 1200 forintot – amikor a lakbérem 40 forint volt havonta –, tehát saját egzisztenciát teremtettem. A lakásban többször hárman is éltünk, ugyanis befogadtam a barátaimat – azzal a feltétellel, hogy ha nősülök, azonnal kiköltöznek.

Index: – És mikor következett be a nősülés?

ML: – Elég gyorsan, 1953-ban, de egyáltalán nem bánom, mert szerencsére elég szép családot sikerült összehoznunk feleségemmel.

Index: – Feleségét a szakma révén ismerte meg?

ML: – Igen, Bernadett egy évvel utánam érkezett Veszprémbe, mint technikus. Elsőként hozzám osztották be néhány napra. Tetszett nekem, mert olyan vidám, cserfes, rámenős teremtés volt – gondoltam hát, megugráltatom. Volt egy nagy gáztartályunk, és megkértem, fesse le azt – elképzeltük, hogy mi fiúk meg azon fogunk nevetni, hogy a kislány miként mászkál, festegeti a tartályt. Utóbb kiderült, hogy nagyon örült a feladatnak, mert szerette az ilyen dolgokat. A kapcsolatunk rövid időn belül házasságba torkollott, ’54-ben és már meg is született első gyermekünk. A MÁFKIBAN a munka folyt tovább, és az intézeti kutatás mellett 1963-ban némi csikorgás után végre sikerült megszereznem a kandidátusi fokozatot.

Index: – Merthogy?

ML: – Merthogy nem voltam elég jó elvtárs. Kétszer utasították vissza kérelmemet azzal a hivatkozással, hogy csak „az kaphat tudományos minősítést, aki aktívan támogatja a szocializmus építését”. A második után az Akadémián egy hölgy – a kémiai tudományok osztályáról – beszélt a MÁFKI igazgatóhelyettesével, aki nagy pártfunkcionárius volt, hogy olyan jellemzést írjanak, ami segítheti a kandidátusim elérését. Úgy látszik, az igazgatóhelyettes is belátta, hogy nem árt, ha az intézetnek van még egy fiatal tudományosan minősített szakembere, így ’63-ban megszereztem a kandidátusi fokozatot. Később ’65-ben teljesen váratlanul kerültem az egyetemre.

Index: – Ismét egy telefon?

ML: – Pontosan. Polinszky Károly miniszterhelyettes – az egyetem alapítója – keresett meg, hogy a szerves kémia tanszéken megüresedett a tanszékvezetői állás, és többek között rám is gondoltak. Azt ajánlotta, menjek át a tanszékre tanszékvezető egyetemi docensnek, emellett az Akadémia által alapítandó petrolkémiai kutatócsoport vezetését is megkapom. Elvállaltam – 37 éves voltam. Elég kemény évek következtek, mert közben azért a MÁFKI-ban is dolgoztam – a péti kísérleti üzemet építettük–, emellett nekem kellett irányítani a tanszéket, előadásokat tartani, és még ott volt a fokozatosan duzzadó létszámú kutatócsoport is. A tanszéken az oxoszintézis alapkutatására állítottam rá a kollégáimat, mert láttam, hogy igen nagy lehetőségek rejlenek benne. Az évek során kétszer kapcsoltam, kétszer irányítottam kollégáimat új részterületekre. Az ezekkel kapcsolatos kutatásokra az utóbbi években két Nobel-díjat osztottak ki – tehát jó orrom volt…

Index: – Gondolom tanszékvezetőként új feladatok is hárultak Önre.

ML: – Igen, a tanszék irányítása mellett konferenciákon vettem részt, előadásokat tartottam, rengeteget publikáltam. 1968-ban megírtam a nagydoktorimat, így egyetemi tanár lettem. Meghívtak hosszabb-rövidebb időre vendégprofesszornak Würzburgba, Chicagoba, Rennes-be, Touluse-ba, Modenába – tehát kellőképpen kinyüzsögtem magam. A kutatás egyre inkább csoportmunkává vált, de minden cikket, minden disszertációt én lektoráltam.

Index: – Jó kollégákkal dolgozott együtt?

ML: – Igen, úgy érzem, jól megértettük egymást. Csak egyet hibáztattam és hibáztatok máig több kollégámban. Mindig igyekeztem felhívni a figyelmüket arra, hogy az egyetemet ugródeszkának tekintsék, próbáljanak érvényesülni, igazi nagy karriert befutni. Küzdöttem a provinciális szemlélet ellen – de nem mindig sikerült.

Index: – Meddig dolgozott az egyetemen?

ML: – Egészen 1986-ig, ekkor ismét jött egy váratlan felkérés. A MÜKKI (Műszaki Kémiai Kutatóintézet) valami kellemetlen ügybe keveredett, és úgy gondolták, hogy csak úgy menthető meg, ha egy akadémikus veszi át a vezetését. (Én 1976-ban lettem levelező, 1987-ben pedig rendes tag.) Így megkerestek engem, de én húzódoztam, hogy nem vagyok műszaki kémikus, inkább kutatnék – végül mégis elvállaltam, mert megtarthattam az egyetemen a kutatócsoportot. 1990-ben leköszöntem az igazgatói állásról, ám a tanszékre nem akartam visszamenni, mert úgy éreztem, csak útban leszek – így maradtam kutató professzor a MÜKKI-ben. Persze majdnem kaptam még egy gellert 1988-ban, amikor azt szerették volna, hogy legyek rektor az egyetemen, de két nagyon rossz éjszaka után nemet mondtam a felkérésre.

folyt. köv.