Az emberből hamar varázsolhatunk birkát. Erre volt példa Csizmadia Zsolt, alias Paeli Suutari párválasztáshoz kötődő előadása múlt szerdán a Veszprémi Egyetemen, ahol az író többek között bemutatta „A Suutari-levelek” című könyvét a veszprémi közönségnek.

Paeli Suutari az estét rögtön a hallgatóság "megdolgozásával" kezdte: egy kis naiv játék és pár rossz poén. A nagy többség ennek hatására feloldódott, így Suutari belekezdett mondókájába. Lassan beszélt, így mindenkihez eljutottak gondolatai.

Na de mi is volt a téma? A párválasztás. Kapott-e valaki a közönség soraiból ismeretet, útmutatást ezzel kapcsolatban szülőktől, nagyszülőktől, vagy sem? Nem? Senki? Hát Csizmadia úr is így tapasztalta. Megfigyeléseit 25 éve írja naplójába, melyeket eredetileg két fiának szánt, majd úgy gondolta, megosztja azokat a nagyközönséggel is. Tehát ott tartottunk, hogy a fiatalok nem kapnak információt, pedig ez fontos lenne. De mit adhatnának át az ősök? Az elvárások, igények személyenként változnak, nincsenek állandó ideálok. Suutari a résztvevőket is bevonta a beszélgetésbe.

Megkérdezte például, hogy mi a fontos számunkra elsőre? Mi a fontos egy egyetemistának és mi egy házasnak? És a fontossági kérdés mikor derül ki egy kapcsolatban? Sok-sok kérdés, melyek néha teljesen feleslegesek voltak, és melyek egyikére sem kapott választ a tisztelt hallgató. Esetleg csak fokozta a zavarodottságot a fejében. Az író előadását egy-egy gagyi poén tarkította, amikre a hallgatóság nevetése, még odaadóbb figyelme és a sok csillogó szempár volt a válasz.

Ekkor fordulatot vett az este. Csizmadia két, majd négy csoportra osztotta a társaságot, és feltett egy számára igen fontos kérdést: mi a szeretet? A résztvevők lázasan dolgoztak a feladaton, míg tanítójuk elégedetten sétálgatott köztük. A csapatok dolgoztak: gondolkodtak, érveltek, cáfoltak. És mi lett az eredmény? Olyan definíciók, amelyekbe valaki mindig bele tudott kötni.

Ezután mindenki a visszakerült az eredeti helyére. Suutari egy kijelentése elgondolkodtatott: a gyermek számára tabu, hogy mi a szeretet. Ha ez valóban így van, nem jobb nekik így? Ők megérzik, ha szeretetet kapnak (vagy nem kapnak), és egyszerűen ki is mutatják azt. A probléma talán ott kezdődik, mikor már bizonygatni kell az érzéseket.
Szeretet, szerelem lehet ezerféle, de mégiscsak egy tőről fakad. És miért kell mindenáron definiálni? Hiszen pont az a szép benne, hogy nem lehet szavakba önteni. Mert ott van bennem, az olvasóban, ott van mindenkiben, és talán ez az a dolog, amitől ember az ember.

Ha egyáltalán ember még az ember. Mert vannak köztünk olyanok is, akik egy-két ügyes fogással megfosztják társaikat az önálló, saját gondolatoktól. Két órát, két drága órát vett el az életemből ez a felesleges locsogás.
A végére azonban kiderült, hogy nem én voltam egyedül az, aki unta az egészet.

-la-