2050-ben, egy szerdai nap reggelén felülök majd az ágyamban – ha lesz ágyam, illetve ha lesz ház, amiben az ágyam állhat, azaz, ha lesz föld, amin a ház állhat, vagyis… na, tudják –, megpróbálom kidörzsölni az álmot a szememből, feltápászkodom, odamegyek a legközelebbi számítógépkonzolhoz, és begépelem az oktatási azonosítómat. Vagy talán nem is kell gépelni, elég, ha megfelelő szögbe fordulok, hogy az érzékelők letapogathassák a chipemet, ami talán már nem is szilikon alapú lesz, hanem szerves részem, mint valami mirigy. Vagy éppenséggel anyajegy.

Boldogsággal tölt majd el a tudat, hogy aznap is én vagyok én, amit számos szám bizonyít számomra a nap minden pillanatában. Lesz bankkártyaszámom, adószámom, adóazonosító számom, tb-számom, személyi számom, személyigazolvány-számom, oktatási azonosítószámom, telefonszámom, alvázszámom, anyám lánykori száma számom, lakcímszámom, aláírásszámom – minden, ami a számon kifér, vagy ha nem is fér ki, hát belefér a piciny memóriakártyákba, a biokompjúterekbe, amelyeknek természetesen lesz gyártási számuk, ami egy kicsit szintén az én számom.

Később sétálgatok majd a foncsorozott üvegű kirakatok között, hiszen nem az a fontos, hogy én lássam az árut, hanem hogy az lásson engem, vagyis a számaimat, hogy mennyit érek. Amit megvehetek, az majd nyilván láthatóvá is válik, mert miért szomorítson mindaz, ami elérhetetlen, feltéve, hogy túlzottan alacsony a hitelképességi mutatószámom, ami tanárként most igen valószínűnek tűnik.

Talán veszek egy kiflit (szigorúan só nélkül), hogy azt rágcsálva gondolkodhassak társadalmi megbecsültségemen, amit számaim talán nem tükröznek eléggé, viszont legalább nem Hollandiában élek, így nincs szükségem búvárruhára… Teszek egy kört a virtuális parkban, ahol a virtuális madarak virtuális chipogása nosztalgikus hangulatba hoz, miközben a robotfák levelei között zizeg (csilingel?) a szél, amik ágacskáikkal csendben számolgatják koleszterinszintemet, kilóimat, (hátralévő) éveimet, napjaimat.

Nem hiszem, hogy számolom majd a megtett lépéseket – bár még ez is elképzelhető –, hanem inkább elindulok a munkahelyem felé. „Már csak húsz év a nyugdíjig” – gondolom majd magamban, ha egyáltalán nyugdíj, mert a korfa már rég kidőlt, nem, nem korhadt el, csak lehúzta a túl sok levél, mint én, az a rohadt korona. Hiába számolok utána, még mindig nagyon kevés a gyerek…

De legalább figyelnek rám. Műholdak csápjai tapogatnak, automaták vizslatnak, a járda is éppen engem méricskél, kamerák fordulnak utánam (a nők már régen sem…), üvegszemek merednek, és persze az Igazgató… Az Igazgató mindig figyel. Hogy mióta vagyok az oktatásban, miért és kinek, kivan-e mind a tizenegy számjegyem, két lábbal állok-e a földön, négy kerék forog-e az agyamban, hány szoba, hány gyerek… Nem, a gyerek nem hány, nincs rosszul, mert automatikus közgyógyászat van, intervénás gyógyszeradagolás. Meg persze nyugtató. Természetesen.

Már csak négy sarok, már csak három, az egyik kapualjban valami hajléktalan dünnyög összefüggéstelenül. Remélem nem agresszív, de nem gyorsítok a lépteimen, mert most ideális a pulzusszám, a vérnyomás, mondják a kicsi, fülembe ültetett bogarak, fejembe ütött szögek. De nem, ártalmatlan, most ismerem fel, csak Péterfalvy Attila az, semmi pánik. Megyek tovább – KIMÉRT tempóban –, lépegetek a jövőnk felé…

(Megjegyzés: eheti, Mérce rovatunkban feltett kérdésünk nyilvánvalóan blőd, cinikus tréfa. Ha valaha chipet ültetnek belénk, az természetesen nem korlátozódik majd a közoktatásban érintettekre, mint ahogy az sem valószínű, hogy mi fogunk szavazni róla (vagy akárki más).)