Különleges eredettörténet, amelyben Szikkadt Tom múltjából villantunk fel intim és szívbemarkoló részleteket, miközben a tiszteletreméltó olvasó hősünk pályafutásának kezdeteiről szerezhet értékes információkat.

Szikkadt Tom szereti a telet. Szereti, amikor a hótakaró fehérbe borít mindent, és azt is, amikor az utakon gesztenyepürévé változik. Szereti a hóembereket, és szereti őket vidám fejesugrással lenyomni. Szereti a didergő galambok látványát, és azt, hogy ilyenkor könnyebb őket csapdába ejteni. Szeret a lefagyott járdákon visongva piruettezni, nomeg imádja kiröhögni a hasraeső embereket. De leginkább a nosztalgiázást szereti a télben.

Hidegtől szikrázó estéken kiül a háztetőre egy termosz forró gombalekvárral, hallgatja a vacogó denevérek álmát, és régmúlt időkre gondol. A gyermekkorára, amikor mérgezett-mazsolás sütit tett az ablakba a Télapónak, és hosszú rajongói leveleket írt a Grinch-nek. Visszaemlékezik fiatal éveire, amikor magányos sétákat tett az alvó városok utcáin, és tele volt reményekkel, tervekkel, célokkal. És persze eszébe jutnak a hajdanvolt szerelmek. A hóesés mindig romantikus hangulatba ringatja. Ezen az éjjelen is, bár csak köd és eső jutott, elragadta a múltba merengő hangulat és első szerelmére gondolt.

Mondhatni a közös hobbijuk révén ismerkedtek meg. Szikkadt Tom épp egy különösen ronda, fél lábon ugráló galambot cserkészett be, ám megelőzte egy különösen ronda, háromlábú macska. Tom nem szívesen mondott le zsákmányáról, de vetődés közben látta, hogy újabb vetélytársa akadt, aki ugyancsak vad hévvel csap le áldozatára. Sajnos mindketten elhibázták, így a galamb és a macska is eliszkolt. Egy fiatal lány volt a másik vadász, sötét hajú, világos szemű, aki Dé néven mutatkozott be. Hamar kiderült, hogy nem ugyanarra szakosodtak, Dé a macskát hajkurászta, így a kezdeti tartózkodást hamar felváltotta a szakmai érdeklődés.

Megbeszélték, miért űzik ezt a hobbit („Utálom a fajtájukat”/„Unaloműzésként”), mit kezdenek a zsákmánnyal („Van egy örökké éhes velociraptor fiókám”/„Ecsetet fonok a bajszukból”), és tanácsokkal látták el egymást, miként csiszolhatnának technikájukon. A kölcsönös vonzalom hamar kialakult, és ahogy egyre több időt töltöttek el együtt, még több közös vonást fedeztek fel egymásban. Szikkadt Tomot bámulattal töltötte el, hogy Dé egy igazi kísértetházban lakik, és hogy képzőművészettel foglalkozik. Nyugdíjas párok otthonába lopózott be, lemásolta a nappalijukban lógó festményeket, majd módosításokat végezve rajtuk, kicserélte őket. A változtatások aprók voltak, és fokozatosan cserélte őket, hogy legyen idejük megszokni, így tudatosan észre sem vették az átalakulást („Apus, ez a pásztorlányka mindig szájpecket és latexruhát viselt? És mindig korbáccsal terelte a bárányokat?”). Dének csiklandós hasa volt, örökké hűvös keze, és Tom odavolt érte. Lépcsők alá bújtak csókolózni, nagyokat sétáltak, vagy összegabalyodott lábbal ültek egy padon, gondtalanul, boldogan. Ha hideg volt, könyvtárak csendes melegébe menekültek, és kétes értelmű üzeneteket firkáltak a könyvek páratlan oldalaira.

Szikkadt Tom nagyot sóhajtott. A lekvár elfogyott, akárcsak a szép emlékek. Ma estére elég volt a nosztalgiázásból. Komótosan mászott le a tetőről, vissza a pincébe aludni, és álmodni. Álmodni arról, hogy mennyire szereti is a telet, amikor a hótakaró fehérbe borít mindent, az utakon pedig gesztenyepürévé változik…

Ágya alatt pedig új gombák nőnek, amelyekből a következő télen finom lekvárt főzhet.