Miért nincsen Veszprémnek egy igazi hangversenyterme? Ez a kérdés rendre felmerül ebben a városban, s amikor olyan kitűnő komolyzenei darabok hangzanak el az egyetem aulájában, mint a múlt hét csütörtökén, érdemes elmorfondírozni rajta újra.

Őszintén be kell vallanom: a Budapesti Fesztiválzenekar felvételeit elsősorban a Hungaroton megfáradt korongjairól ismerem, melyek közül némelyik egyenesen hallgathatatlan. Nyilván technikai probléma, hogy a hangszerek egyetlen zúgó masszává gyúrva közvetítik jeles szerzők kiváló műveit. Élőben persze minden másként hat – indultam tele várakozással december elsején este a Veszprémi Egyetemre.

S valóban, Haydn Csoda-szimfóniája, bár meg sem közelíti az Academy of Ancient Music autentikus hangszereken előadott, finom árnyalatokkal teljes, cizellált interpretációját, egészen élvezhető a fesztiválzenekar tolmácsolásában is. A klasszika szimfóniáinak – talán Beethoven kivételével – megvan az a különös bájuk, hogy bizonyos pontokon igencsak lelassulnak. Ez főként Haydn kompozícióira igaz, s persze nemcsak az andante-tételeknél. A zenekar feladata, hogy ezeket a fantáziadús elidőzéseket izgalmas zenei falatokká varázsolják, s mindent kihozzanak egy magányos oboából, tökéletes töltést kölcsönözzenek egy rezignált fuvolaszólamnak, pazar egyensúlyt teremtsenek a ráérős témák között. Historikus hangszerek híján ez persze nem sikerülhet tökéletesen, de a fesztiválzenekar csaknem mindent megtett a gazdag hangzás érdekében.

Nem az ő hibájuk, hogy december elsején mégis alig hallottam valamit a műsorból. A Veszprémi Egyetem – sok egyéb más alkalmatlansága mellett – komolyzenei koncertek befogadására is teljesen képtelen. Részben nincs elég férőhely, általában elszánt küzdelem folyik a székekért, a bérletesek magabiztosan elfoglalják jogos helyüket, az alkalmi betérőnek azonban komoly harcba kell szállnia minden négyzetméterért. Én magam is az utóbbiak közé tartozom, így aztán többnyire kiszorulok a perifériára, ezúttal az első emeleti „páholy” egy meglepően pimasz pontjára, ahonnan a zenekar alig látható, de még hang is alig jut el a fülig. Az egyetem aulájával különben már eleve az a baj, hogy rosszul visszhangozza a zenekari muzsikát. Egy hangversenyterem megépítésére mindig különös gondot fordítanak akusztikai szempontokból, itt viszont a zene nyom nélkül elvész a magasban és a tágas csarnokfolyosókon.

A nagyobb baj viszont, hogy ha némely hangjegy mégiscsak felvándorol az első emeleten szűkölködő közönség hallójáratába, a Veszprémi Egyetem diáksága ezeket a ritka pillanatokat is tönkreteszi. Ajtók csapódnak, hangos röhögések reppennek fel, késő este hazavándorló dolgozók és buliba igyekvő tanulók léptei zavarják meg a zenei élményre éhes közönség szórakozását. Ilyen körülmények között elmerülni egy halk hegedűszóban óriási koncentrációt követel.

A Csoda-szimfónia elegáns tisztasága után Bruch romantikája kissé édeskésnek hatott, ahogyan Sarasate latinos temperamentuma is merészen felrobbantotta a programot – Mozart és Haydn műveinek foglalatában. A legendás „g-moll” pedig kissé hosszúra sikeredett, s ugyanolyan érzésem támadt, mint a közepes Hungaroton-lemezeknél: a hangszerek alig ötvöződtek, inkább összemosódtak egymással, bár nyilván ez is rossz hallgatói pozíciómra vezethető vissza. Meg kell végül említenem a kitűnő szólókat: Gál-Tamási Mária, Czenke Csaba és Szlávik Zsuzsa hegedűjátékát.

Összefoglalva: szeretnék végre Veszprémben egy igazi hangversenyteremben zenét hallgatni. Nem akarok antipatriótának látszani, de hadd ajánljak valamit: legyen etalon a győri Richter-terem.

Kapcsolódó oldal: Budapesti Fesztiválzenekar