Dolgozatok alatti pusmogás, iskolaszag, szállongó krétapor, padba vésett üzenetek, véget nem érő igazgatói beszédek, agyontaposott lábak, kötelező ünneplő… Ki ne emlékezne minderre – a saját tanulóéveire? Karinthy Frigyes iskolai élményeit meg is örökíti Tanár úr kérem című művében, melynek színpadi változatát a Pannon Várszínház művészei adják elő a Séd Filmszínházban.

Nem véletlenül egyik kedvence ez a mű a szárnypróbálgató diákszínjátszó csoportoktól kezdve a profi kőszínházakig minden színházcsinálónak. Karinthy olyan történetet ír meg, mely legalább egyszer mindenkivel megesett életében, tehát, hogy járt iskolába. Az ismerősség érzetét keltő novellákban az író egy-egy tipikus helyzetet (késés, felelés) vagy figurát (stréber, rossz tanuló) helyez nagyító alá, s mutat be. Mindezt áthatja a nosztalgikus, emlékező pozíció, hiszen az író (aki önmaga, Karinthy Frigyesként egyszerre mesélője és szereplője is a történetnek) álmában utazik vissza a legendás hatodik bé-be – egykori osztályába –, és éli újra fiatalságát. Felfogható úgy is, hogy az egész mű nem más, mint az elveszett ifjúság siratása. Az iskolás évek képzeletbeli újrajátszását áthatja az az érzés, hogy ezeket az esztendőket már semmi sem hozza vissza a maguk teljességében. A színpadon is elhangzik a mű egyik kulcsmondata: „Kár az ifjúságért, amely elmúlik.”

Vándorfi László rendezésében a tízfős szereplőgárda lehengerlően egyszerűen és sodró lendülettel tárja elénk Karinthy világát. Az előadás az emlékezés alaphelyzetével kezd (és zár). Karinthy Frigyes (Zayzon Csaba) mintha egy panoptikumba tévedne be, s lassan felderengenek benne az emlékek: az álom az ő egykori osztályáról, a hatodik béről. A kép megelevenedik, és őrült tempóban kezdődik meg a múltidézés. Kilenc jelenetben – és az azokat átkötő részekben – sorjázik elénk az egyik leghíresebb iskolai mese. A jó tanuló felel, A rossz tanuló felel, Lógok a szeren, a Lányok, a Magyarázom a bizonyítványom jól ismert helyzetei és alakjai. „Tanár úr, kérem, én készültem.”

A jeleneteket összekötő részek gyorsítják az előadás ritmusát, például A jó tanuló felel című jelenet utójátékaként Steinmann (Sánta László) és a tanár (Sashalmi József) a bensőséges feleltetés után táncba kezdenek, s az osztály is velük tangózik. Színesítik is ezek a szövegnélküli, táncos-mozgásos jelenetek az előadást, hiszen a Karinthy által nem bemutatott, de az iskolai életre mégis jellemző eseményeket idéznek föl. Például az évzárón a tanárra acsarkodó diákokat, kik képzeletben cowboyként küzdenek az ellenség ellen, majd mikor felettesük is fegyvert ránt (a bizonyítványt), sorra elhullanak a mezőn, mellesleg remek western-paródiát adva elő.

A fekete színpadon egy-két díszletelem (tábla, asztal, bordásfal, lelógó gyűrű, földgömb) használatával jelzik a helyszínt, mely egyszerre láttatja az egész iskolát, de főleg az örök osztálytermet, mely megrekedt az idő tengerén – a táblán látható felirat is ezt hirdeti: „Éljen a XX. század! Vivát!” A képzelet és valóság egybejátszása révén ebben a térben a tárgyak önmagukon kívül bármi mások is lehetnek. Így lesz a tanári asztalból ágy, az osztályteremből táncparkett... A középen helyet foglaló földgömb az egyetemességre is utalhat, forgásával azonban az idő múlását is mutatja, esetenként forgóállvány szerepét is betöltheti, mikor a földgömbön forgatva veszi szemügyre tanítványát a tanár, vagy mikor Steinmann bámulja a gömbön helyet foglaló lánykínálatot.

Jól eltalált a szereposztás, mindenki karakterének és képességének megfelelően játszik. A három fiú (Jurics Adrián, Molnár Ervin, Szelle Dávid) egyenrangú és energikus partnere a Pannon Várszínház művészeinek. A lányokat megtestesítő Kovács Ágnes Magdolna, Kungli Dóra és Soós Melinda bár némaságra vannak kárhoztatva ebben a fiúiskolában, mégis rengeteg színt visznek az előadásba bájukkal, táncukkal, vagy akár csak erős jelenlétükkel. Sashalmi József tanára általában elnéző, jóságos bácsi, aki értetlenül szemléli diákjai csetlés-botlását. A legtöbb jelenetet Sánta László (Steinmann) és Egyed Brigitta (Büchner) viszi. Sánta különösen jó stréberként, és képes hosszú időn át fönntartani a nézőközönség figyelmét monológjával a szeren, miközben a levegőben lógva egyensúlyozik a gyűrűn, világkarriert álmodva magának. Egyed Brigitta az egyetlen női színész a fiúosztályban, és remekül teljesíti feladatát. Alkata és hangja alapján a nézők számára talán ki sem derül, hogy ő lány. Kitűnő komikusi vénával rendelkezik, minden jelenetben egy kicsit másként mókázik a színpadon. Az előadás szereplői külön-külön és összjátékban is emlékezeteset alkotnak.

Az darab zárójelenetében (mely Karinthynál nem szerepel) megjelennek az immár felnőtt diákok, és a tanár úr is megöregedve, kéregetőként botorkál az utcán. A rendező a befejezéssel talán az akkori és a mai kor tanárainak megbecsülésére célozhat, hiszen a múlt század elején elképzelhetetlen lett volna a ma egyáltalán nem szokatlan helyzet, hogy „Szemétben turkál a tanár” (Bereményi Géza – Cseh Tamás). Ezzel a keserű fintorral ránt vissza minket az előadás a jelenbe, ahol kénytelenek vagyunk saját korunk erkölcseire ismerni, hiába szórakoztunk annakelőtte felhőtlenül Karinthy diákélményein. Az író figurája velünk együtt elborzadva nézi, mi lett egykori rettegett tanárából, s nem hiszi el. Az emlékektől megrendülten súgja a férfinak: „Tanár úr, kérem!” De az nem ismeri föl, nem találhatnak egymásra újra a rég elfelejtett osztálytársak sem, nincs boldog és megbocsátó jelen. Csak az elfeledett ifjúság, mely, még ha keserű is volt, mégiscsak százszor szebb, mint a felnőtt kor józansága. „Kár az ifjúságért, ami elmúlik.” De emlékeinkben megőrizzük…