A „Rejtek-ajándékok kertje” című mese Sramó Gábor és Kovács Gáborján közös munkája. Nem csupán a megírásban működtek együtt, hanem a báb-mesejáték színre vitelében is, hiszen a művet a Kovács Gáborján által vezetett Kabóca Bábszínházban tekinthetjük meg, Sramó Gábor pedig a rendezés feladatát vállalta magára.

Ez a mese döhölikről szól. A döhölik furcsa lények, egy kicsit olyanok, mint Süsü, a sárkány, és nagyon olyanok, mint mi, emberek. Ez a „véletlen” egybeesés kiváló alkalmat ad arra, hogy a mesejáték szóljon is valamiről, tudományos szakkifejezéssel szólva, hogy mondanivalója legyen. Ez a mai, tucatrajzfilmes időkben enyhén szólva is kuriózumként ható tény mindenképpen sokat emel szememben a mű értékén, bár gyanítom, hogy a gondolkodásra kevésbé fogékony embertársaink ezt akár sértőnek is találhatják.

A döhölik családban élnek, alapvető családmodelljük hattagú: anyuka, apuka, két gyerek, nagynéni, nagybácsi. Na jó, a nagynéni valójában nem velük lakik, hanem Ausztráliában, viszont van magánrepülőgépe, tehát mégis olyan, mintha egy háztartást vezetnének. Az apuka, Döhöli Zsebe pénzember, sokat dolgozik, otthon leginkább csak tévét néz. Felesége Döhöli Manika (ezért is szeretheti oly nagyon), háztartásbeli, viszont mindenhez tehetsége van (szerinte), műkedvelő festő, táncos és énekes.

A darab központi figurái az ikrek, Zizi és Dudu, akiknek iszonyatos természetével leginkább Öhöm bácsi, a szegény rokon és örök bébiszitter kénytelen boldogulni valamilyen módon (nem tud). Röpke anamnézis (mondjuk, helyzetfelmérés) után okkal jelenthetjük ki, hogy a szülői felügyelet teljes hiánya, valamint a szeretet tárgyakban való kifejezésre juttatása a gyermekek viselkedési zavaraihoz, úgymint hiperaktivitáshoz, a tekintély tiszteletbe nem tartásához, illetve szélsőséges testvéri versengéshez vezetett. Egyszerűbben: az ikrek megátalkodott rossz kölkök.

A „Rejtek-ajándékok kertje” arról szól, hogy Öhöm bácsi és gyermekkori képzelt barátja, Kóklász Bóklász hogyan változtatják meg az ikrek világról alkotott képét. Mindehhez az eszköz egy csodálatos éjszakai kaland, amelynek során Zizi és Dudu rájönnek, hogy nemcsak egymás ellen, de egymással is érdemes játszani néha. Jutalmuk, mely arra hivatott, hogy egész életükben emlékeztesse őket erre a tanulságra, egy csillag, melyet csak együttműködve szerezhetnek meg. (Megjegyzés: a hatásvadász módon csillogó-villogó üvegcsillag csaknem akkora áhítozó sóhajtást váltott ki a hétéves nézőközönség soraiból, mint a gazdag Kálika néni által az ikreknek ajándékozott robot.)

Végül tehát az ikrek megjavulnak, Öhöm bácsi túlélési esélyei határozottan javulnak a következő évekre, a néző pedig megnyugodva hátradől, hogy a helyes értékrend legalább a mesében győzedelmeskedni tudott, senki nem lett drogfüggő vagy alkoholista, meg úgy egyáltalán jól érezzük magunkat. Amennyire fel tudom idézni, ez volt életem első élő bábszínházi élménye, ezért külön fontos és meghatározó volt az első benyomás…

Most pedig jöjjön a kritikus. Nézzük először a pozitívumokat: feltétlenül ilyen a mese mondanivalója a fentebb már részletezett okokból. Határozottan jó volt a színészi játék – ez most viccesen hathat, de ebben az esetben valóban szükség volt erre, hiszen végig láttuk a bábosokat, akiknek ráadásul pillanatról pillanatra kellett szerepeket váltaniuk –, vagyis hatalmas dicséret illeti Balázs Tündét, Tamás Erzsébetet, Futó Ákost és Kiss Györgyöt, akik szívvel-lélekkel voltak döhölik – egy órán keresztül. Úgy egyáltalán az egész színház díszletestül, kellékestül, bábostul, történetestül nagyon a helyén volt (én élveztem).

Azért vessünk egy pillantást az árnyékosabb oldalra is. Igazából ami problémám volt, az leginkább koncepcionális jellegű. Sikerült kb. 70 hétévessel együtt megtekintenem az előadást, és időközben komoly kétségek támadtak bennem, hogy az ő számukra vajon mennyire válik nyilvánvalóvá a mondanivaló. Határozottan hiányzott nekem valamilyen beszélgetés a darab végén, az előadás értelmezése, bár belátom, hogy ez technikailag meglehetősen nehezen kivitelezhető lett volna. Minden reményem a tanító nénikben van.

Ami viszont megoldható lett volna: egy kicsit több interakció. Ez a bajom általában a Petőfi Színház gyerekelőadásaival is, és igaz, hogy ebben a darabban voltak is olyan részek, amikor a közönség is bevonódhatott bizonyos szinten, de ezt még mindig nem érzem elégnek. Érezhető volt, hogy a gyerekek igényelnék az aktívabb részvételt, szeretnének ők is hozzájárulni az ikrek sikeréhez, de erre kevés lehetőséget kaptak.

A „Rejtek-ajándékok kertjét” én elsősorban a 10–12 éves korosztály darabjának látom, ugyanakkor az idősebbek számára is élvezhető, nagyon igényes előadás. Ugyanakkor szívem szerint kitenném a 12-es karikát, ami az én értelmezésemben nem arról szól, hogy az apukának azért kell a gyerekkel együtt tévézni, hogy eltakarja a szemét, ha cicis nénit mutatnak, hanem hogy megbeszélhesse vele a látottakat, mert azt ő egyedül még nem biztos, hogy értelmezni tudja.