Szóval ott állunk - mint egy béna barom - a kárszakértővel szemben. Fejünkben minden szakkifejezés egy nagy káosz részévé torzul, és közben azon jár az agyunk, hogy tán szexelni kéne – lazításul. Aztán hazamegyünk, vagyis az albérletbe, és elalszunk. Böjt a köbön…

Tehát elkezdődött a mizéria. Persze mindenki nagyon okos, mindenki mindent kitalál, mármint arról, hogy mennyit lehet keresni a tűzzel. Eleinte a naiv nőember kiképezteti magát, és mire a kárszakértő megérkezik, nem csak bociszemünk, de olyan háttértudásunk van, hogy mindenre bólogatnak. Aztán a bűvkörünkből kilépve visszatelefonálnak, hogy így, meg úgy. Jön az ez „így nem kóser”, meg „az kéne még” ajánlat, meg a satöbbi. Nekünk meg szépen, lassan telik be a tudatunk, miközben tartjuk magunkat az elhatározáshoz – akkor is végigcsináljuk – egyedül.

Közben persze ember mellett élünk, mert bár vele már nem lesz semmi, mégis ő a „legsterilebb” környezet. Mármint a legnyugisabb. Vagyis a legnembaszogatósabb. Szóval az a lényeg, hogy most az egyszer mégiscsak klassz az a mocsár, amiben él, az a nyugalom, amivel továbbra is a tévét bámulja. Mert hülye kérdésekre, meg még baromabb tanácsokra már nagyon nincs szükségünk.

Szexre viszont lenne – sokra. Ilyenkor már nincsenek túl magas igényeink, sem a centi, sem az idő tekintetében, csak maga a dolog esne jól, és lehetőleg sokszor. De hármaska pihenőn van, mert még a végén magunkat nyomjuk csömörből csömörbe – ez pedig szigorúan tilos. Addig, amíg nem tudjuk, hogy merre van előre nekünk, a saját kis agyunk szerint, addig kár mindenféle farkokra vadászni. Mindez nem könnyű, mert azért az ex az ex, azért jó volt vele, így utólag – kiéhezve – még talán a legjobb volt, főleg, hogy kéznél lenne, de nem. Hármaska meg jön, mint méhecske a lépes mézre, de nem, mert nem. Ezt egyébként én sem értem teljesen, de lehet, hogy nem is kell. Mert összegezve kuki az lenne, nem is egy, sőt, sorra hívnak exek, mintha tudnák, de nem. Döbbenetes.

Mint az, hogy mostanában a folyamatos spontán orgazmusok ideje köszöntött le – elbeszélések alapján –, nem csak rám. Nem tudom, mi lehet a levegőben, de nem kell túl sok a boldogsághoz. Sőt szinte semmi nem kell a boldogsághoz, elérésileg. Elég, ha megérezzük egy ezredmiliméternyi területen azt a kis szellőt, vagy azt a szusszanásnyi hangot halljuk, mindegy. Ilyenkor bizseregni kezd a csiklónk, lazul az izomzat, vigyorog a nő, és semmi pénzért nem mondja meg, mi a fészkes fene van vele. A férfiember ezt úgysem értené. Ha ő ilyen állapotban van, végül csak összemaszatol mindent. Szerencsés dolog nőnek lenni.

Még akkor is, ha Fruzsikám – aki a tűz óta kicsit neveletlen lett – mire hazaérek, bezabálja a fogamzásgátlót a szekrényről, kiirt egy csomó növényt, szétrágja a tollakat – és zabál. De ha arról van szó, bújik, mint egy kis manó, és ha sírok, megnevettet. Mert elszakadni nem könnyű a múltunktól, az tutulással jár…

De ez már egy másik történet…