Lelkes, fiatal zenészek kiforratlan szárnypróbálgatását vártam péntek este a zeneiskola Auer-termében, ehelyett azonban négy ifjú profi lépett a közönség elé, s megidézték számomra az igazi Beethovent.

Mégis akadnak apró csodák ebben a városban! Míg az év nagy részében számtalan monumentális rendezvény kínál az elvártnál jóval soványabb élményeket, a Rondó Quartett kamarahangversenye péntek este váratlanul meglepte finnyás ízlésemet. Jókora szerepe volt mindebben az est házigazdájának, Szabó Ferencnek is, aki szakértelemről tanúskodó remek bevezetőjével éppen azokat a zenei információkat osztotta meg velem, amelyekre kíváncsi voltam az előadott művekkel kapcsolatban. Megismerhettem például néhány szóban a „Razumovszkij-vonósnégyesek” eredettörténetét, aztán egy-egy mondatban arról hallhattam, mire érdemes majd figyelni a mű különböző tételeinek hallgatása közben.

A Rondó Quartett négyesét három rendkívül vonzó ifjú hölgy és egy komoly fiatalember alkotja. Őszintén szólva – és itt most persze a lányokra gondolok –, már a látványuk sem volt utolsó az Auer-terem közepén. Egy csinos nő, kezében brácsával vagy hegedűvel, combjai közt gordonkával vagy nagybőgővel, némi erotikus töltést sugároz, s ha jól szólaltatja meg hangszerét, zene és látvány összhangja akár deliráló hatással is lehet a zenerajongó férfiakra.

A vonósnégyes, mint műfaj, mindig bensőséges hangulatot teremt egy kistermes koncerten. Erénye, hogy előadó és publikum egymás bizalmas közelségében szinte közösen lélegzi végig a művet, hátránya, hogy a meghitt közegben élesen kirajzolódhatnak az apró botlások is. Bár féltem az elején, hogy kissé iskolásan játszanak majd, és talán Beethoven súlyos zenéjével is nehezen birkóznak meg, a Rondó Quartett szinte hibátlanul teljesítette küldetését, és ennek okát leginkább abban látom, hogy szívből zenéltek. A nagy interpretátorok gyakori hibája, hogy esetenként csak rutinból játszanak, a fiatal akadémisták pedig olykor görcsösen igyekeznek bizonyítani. Itt és most viszont a megfelelő képzettség és a lelkes előadásmód szerencsés ötvözetével szembesülhetett a közönség.

Mint általában Beethovennél, az utolsó tétel most sem akart véget érni: a hallgató már régen úgy érzi, nincs több lehetőség a kottában, amikor Ludwig még mindig képes fokozni az iramot, és újabb lehengerlő témákat told az elhangzott briliáns húrrohamokhoz.

Ahogy a házigazda mondta, a C-dúr vonósnégyesbe szerzője egy egész szimfonikus zenekar erejét belepréselte, a kvartett pedig erőlködés nélkül közvetítette az alkotás dinamizmusát. Az est meglepetése mégis Weiner Leó II. divertimentója volt, a modern, népi elemekkel átszőtt magyar muzsika egyik izgalmas apoteózisa, amelyet híven korábbi teljesítményéhez, ugyanolyan frissen játszott a kvartett.

Csupán egyetlen hiányérzet gyötört a péntek esti koncert után: rövidnek éreztem a programot, én még szívesen hallgattam volna őket egy harmadik darab erejéig.