Nem könnyű írni valakiről, ha nem ismerjük egyáltalán. Talán még nehezebb, ha nagyon jól ismerjük. 1991-ben érkezett városunkba, azóta a Veszprémi Színház közkedvelt és közismert művésznője, aki könnyedén abszolválja mind a prózai, mind a zenés szerepeket. Játszik, gyermekeket tanít, pár éve tagja az Abszolút Kezdők nevű – eleinte csak színészekből álló – zenekarnak. Az index.veszprem elbeszélgetett az immár „veszprémizálódott” veres csillaggal, aki újraértelmeztette velünk a betiltott jelkép fogalmát…

Index: – Hogyan lettél zenekari tag?

Módri Györgyi: – Hogyan lettem tag? Nem emlékszem semmire, csak arra, hogy egy este odapofátlankodtam a többiekhez, és ott ragadtam. Senki sem emlékszik pontosan, mikor ültek össze a fiúk először zenekar-alapítási céllal. A halovány emlékek ott egyeznek, hogy minden a Fészekben kezdődött, némi sörök elfogyasztása közben… Deme Robi nyúzott egy gitárt, Baj Laca előkaparta elfekvő verseit, Loon meg végre hasznosabban kezdte el a száját használni, amikor meglelt egy harmonikát… Azt hiszem, mindannyiunknak valamiféle feltöltődést jelent, hogy valami másban mutathatjuk meg magunkat, mint úgy általában. Előadások és próbák utáni „zenélgetések”, határozott-átgondolt hangszerelések és verejtékes gyakorolgatások eredménye az, hogy egy becsületes CD-nyi válogatott dalt tudunk előadni.

Index: – Honnan jön Módri Györgyi, s hová tart?

MGy: – Messziről jön. Egy vajdasági kisvárosban, Kúlán születtem. Kúla Bácska középső részén helyezkedik el, a vajdasági termő síkságon, Újvidék, Zombor és Szabadka kereszteződésén, egyszóval: Bácska közlekedési gócpontján. A község multinacionális közösség, ahol szerbek, magyarok, ruténok, montenegróiak, ukránok, bosnyákok, horvátok, oroszok, csehek, és a 2002-es népszámlálás szerint még 92 nemzetiség él... Az, hogy anyanyelvi szinten beszélek szerb-horvátul, ilyen környezetben természetes. Olyannyira, hogy engem a HBO-ról ismert Rade Šerbedžija (ő mostanában az ügyeletes orosz tudós vagy maffiózó az amerikai filmekben) vett fel a Színművészeti Egyetemre – a szerb tagozatra. Csak amikor megtudta, hogy magyar vagyok, irányított át Pataki László tanár úr osztályába, ahol végeztem.

Index: – Miért éppen a színművészet?

MGy: – Kanyargós volt az út idáig. Kacérkodtam a zenei pályával középiskolás koromban, fűszereztem egy kis kúlai amatőrszínjátszással, opraénekes akartam lenni. Jézusom! Éveket „pocsékoltam” el az életemből, még zenei akadémiára is jártam… És akkor jött a szerelem első pillantásra: véletlenül az Újvidéki Színházba vetődtem – tényleg csak arra vetődtem: arra vitt az utam –, és láttam egy előadást, ami megváltoztatta az életemet. Ez volt a Hernyák György rendezte Kádár Kata. Olyan élményt jelentett számomra, hogy hiába vett fel egy belgrádi operaének-tanár, már nem érdekelt annyira – beleszerettem a prózai színházba. Hogy az előző kérdés második felére is válaszoljak: csak a Jóisten tudja, hová tartok… Csak remélem, hogy én is bele tudok szólni egy kicsit…

Index: – Milyen veszprémi színésznőnek lenni?

MGy: – Kimondani is sok: 14 éve dolgozom itt. Végigjártam a szakmai ranglétrát – az alsó foktól a legmagasabbig – talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondom, eljátszottam pár komoly szerepet az évek során… Mindig éreztem a közönség szimpátiáját, megszerettem ezt a várost. Úgy gondolom, manapság nem jó színésznőnek lenni sehol Magyarországon. Nincs pénz a kultúrára, a színházak támogatása évről-évre csökken, ezáltal a mi fizetéseink is, mert az infláció megeszi. Pár éve vállalkozókká kényszeríttettek bennünket, most visszakényszerítenek bennünket közalkalmazottakká, miközben mindig mi járunk rosszul – anyagilag. Pedig mi – akkor is, most is – csak a közönségünket szolgáltuk. Társadalmi megbecsülésünk elkopott. Nem lennék szívesen fiatal kezdő színésznő manapság…

folyt. köv.