Aztán elkezdjük szidni a tévét. „Mertmindigazt aszartnézed”, „rámmegnemfigyelsz”, kidobomapicsába”. Mivel semmi reakció, elmegyünk ember nélkül ide-oda. Anyázunk magunknak, hogy most már tényleg lépni kéne, mert ez így nem kapcsolat. Jobb esetben pár óra múlva hazamegyünk, és minden megy tovább.

Ember kb. egy óra múlva hívott: Kigyulladt a tévé, itt vannak a tűzoltók, de én jól vagyok, maradj csak, ha gondolod… PERSZE! – hogy rohanunk haza.

Ember él, kormos mocskosul, de nem fulladt meg a füstben – csak én majdnem az ijedtségtől, hogy meghalhatott volna. A kutyát a tűzoltók hozták ki, a tengerimalacot is, a halak megfőttek. A kezem annyira remeg, hogy nem tudom aláírni a jegyzőkönyvet a tűzoltóautóban. Bassza meg – mi jön még?!

Most újra ott tartunk, ahol pár hónappal ezelőtt – albérlet, remények, pemzli. Tanulság: ha már döntésképtelen az ember, tanulja meg észrevenni az ÚJRA-táblát, mert az Élet nem sűrűn osztogat ilyet.

Azt hiszem, eljött az Én időm. Mostantól minden más lesz…

De ez már egy másik történet…