Legutóbbi jelentkezésem óta bizony szert tettem néhány kellemetlen tapasztalatra Queensburyben. Ennek oka nem más, mint a helyi egyetem, ahol hungarológiát próbálok tanítani serényen – és olykor hiábavaló igyekezettel.

Már régóta figyelgetem napjaink oktatásának megrendítő állapotát, de olyan szomorú tapasztalatokra még sehol másutt nem tettem szert, mint a Queensbury egyetemen. Munkámból adódóan napi kapcsolatban állok a helyi egyetemi diáksággal, így aztán a mindennapos szakadatlan robot talán eleve rosszkedvű nyilatkozatokra indíthatna, ám mégis hűvös józansággal meg kell állapítsam, az ún. „queensbury-egyetemista” olyan veszélyes faj, amelytől óvni kellene a legbiztonságosabb állatkertet is.

Persze – ahogy mondani szokás –, „tisztelet a kivételnek”, ez a zoológiai jellemzés nem minden példányukra érvényes, ahogy nyilván nem is csak Queensburyben szaporodtak el fajtársaik. Európa bármely szegletében fellelhetők, ahol az önkormányzatok impozáns táblákat gyártanak „egyetemi város” felirattal, megtévesztve ezzel a fiatalok szellemi színvonalában bízó gyanútlan polgárokat.

Ha mármost a Queensbury-populáció állagáról van szó, leginkább a műveltség és a tudásszint alacsony színvonalán érdemes álmélkodni. Az egyetemista ugyan sikeres felvételt nyert, bősz iramban vásárolja a jegyzeteket, látogatja az előadásokat és a különféle bulikat, azonban nem mindig tud értelmes mondatokat alkotni, s fogalma sincs, mit és miért is tanul pontosan. Munkámból adódóan naponta találkozom olyan egyedekkel, akik bár nyilván lerakták anyanyelvükből az érettségi vizsgát, mégsem hajlandók érthető interakcióra, amikor pedig egy adott témakörben kell megnyilatkozniuk, az oktatás szembetűnő csődjét demonstrálják. Így fordulhat elő például, hogy egy nyelvészhallgató – vagy egy, a hungarológia szakra tévedt tanuló – következetesen képtelen helyesen kifejezni magát, így aztán magyarul megtanítani csaknem lehetetlen vállalkozás.

Ennél is lesújtóbb a Queensbury egyetem működése. Mintha az idő megállt volna a hatvanas évek szürke, kopottas felhőzetében. Néha az az érzésem, mintha egy Osborne-dráma csüggesztő, óbrit színpadán járnék, régi bútorok közt, hulló vakolatú, sivár folyosókon, ahol középkori szemlélet uralkodik.

Lényegében egy abszurd hierarchia és hatalmi rendszer része vagyok. Gilliam Brazil című filmjének szürreál útvesztőjében, Orwell totalitárius és Kafka félelmetes hivatalnok-poklában végzem a munkám.

Ez az egyetem, ahol dolgozom, ez a hatalmas gyár, vagy inkább üzem, amelynek egyik kis rekeszében, mint valami kísérleti egérke lapítok, feletteseimnek, a helyi kiskirályok hipokrita törvényeinek hálójában, nos ez a hely bőven alulmúlja várakozásaimat és egyetlen korábbi állásomhoz sem hasonlítható. A lélektelen bürokrácia és hatalmi rendszer ötvözete. Átláthatatlan. Semmilyen feladatot nem lehet egyszerűen elvégezni, mert minduntalan belebotlom a föntről érkező és egymást keresztező parancsok gyilkos hálójába. A szellemi sorvadás elkerüléséhez bizony átlagon felüli résenlét, tiszta fej és acélidegzet szükséges.

Mr. Goal, az egyetem rektora vagy nem tud, vagy nem akar labdába rúgni, és semmit sem tesz a rettenetes állapotok megfékezésének érdekében. Általában persze mindenki az éppen regnáló kormány költségvetésére, a borzalmas pénzügyi helyzetre hivatkozik, ám a rugalmatlan felfogás, az évtizedek óta változatlan összetételű, válogatott bürokratákból álló – és a saját munkakörük ellátására is gyakran alkalmatlan – személyzet nem feltétlenül a rossz gazdaság következménye. Amikor valamilyen fontos ügyet kell napközben elintéznem, többnyire kényelmesen kávézgató, rosszkedvű öregasszonyok, alkoholtól bűzlő hivatalnokok fogadnak irodájukban, kávé és cigaretta mellett, s kérésemet csak néhány undok grimasz kíséretében hajlandók teljesíteni.

A Queensbury egyetem kétségtelenül a város egyik legmarkánsabb szégyene, megújulásra képtelen mozdulatlan őskövület, amely lendületét és hatékonyságát tekintve körülbelül Stonehenge-re emlékeztet. Bár néhány tanszéken jeles oktatók munkálkodnak, logisztikai szempontból, szervezettség és munkavégzés terén az egész intézmény leginkább egy börtönt idéz fel bennem.

De most már mindegy, elvállaltam a munkát, igyekszem a könyvekben és néhány okos tanítványomban megkeresni szellemi menedékemet.