Nem rég kaptam kezembe Faludy György Jegyzetek a kor margójára című esszékötetét. Az olvasás során furcsa idő-, térbeli, szellemi és erkölcsi utazáson vettem részt. Azóta meghalt a kétezredik ami katona Irakban, kelet-európai CIA börtönökről szóló hír kapott szárnyra (amit nem cáfolt a Central Intelligence Agency), zavargások zajlottak és zajlanak Franciaországban. Szívesen olvasnám Faludy írásait ezekről is. Miért?

Mert kevés ember hisz annyira a humanizmusban, mint ő. Mert kevesen bírják oly egyszerű tökéletességgel megfogalmazni időtálló gondolataikat, mint ő. Mert kevés művész reagál az aktuálpolitika történéseire – művészi csiszoltsággal.

Faludy könyvében találkozhatunk Károlyi Mihállyal, Rákosival, Nagy Imrével, Arthur Koestlerrel, ismert és kevésbé ismert művészekkel, a második világháború első osztrák hősi halottjával – és a kor kritikájával. Átvitt értelemben a kétezredik halott amerikai katonával – a humanizmus csődjével. A körülöttünk zajló események elleni tiltakozással. Faludy atyáskodóan, a bölcsesség birtokában fogalmaz, véleményez – nem ordít, mint Babits a Húsvét előttben –, ám megkérdőjelezhetetlenül foglal állást az örök morális értékek mellett. És ez a lényeg: állást foglal.

1916 tavaszán betiltották a Nyugat aktuális számát Babits Zeneakadémián elhangzott verse miatt. A változást követelő szavak miatt: „hogy elég! hogy elég! elég volt!/ hogy béke! béke!/ béke! béke már!/ legyen vége már!” Ma már nem tiltanák be a Nyugatot. Ha valaki kiáltana. Azért, hogy legyen vége már!

Minek? Mindennek, ami új ellenségeket teremt, ami elmélyíti a „fejlett Nyugat” és az összes másik világ közötti ellentéteket, ami bombákat visz Londonba és Madridba, ami elviseli, elnézi, hogy vádemelés nélkül tartsanak demokratikus országok börtöneiben fogva embereket. Annak az önmagába fordult világnak, amely teret enged az erőpolitikának.

Miközben ezt írom, az jár a fejemben, hogy demagóg vagyok. Az aktuális demagóg. Mert ott a másik oldal is: a demokrácia márványszép és -hideg elve, szabályrendszere, az önmagát megvédő szabad társadalom cselekvési jogosultsága. De ismét elbizonytalanodom, mert eszembe jut Faludy egyik esszéje, amelyben Paul Kennedynek a The New York Review of Booksban megjelent statisztikai felméréséről beszél: „Az Irak elleni háborút a lakosság (értsd USA lakossága – a szerk.) több mint 80 százaléka helyeselte, ennek ellenére a Perzsa-öblöt a kérdezettek 75 százaléka hiába kereste a térképen.”

Hát hol van az igazság? A válasz egyszerű és demagóg. Világlátásunk tökéletes megváltoztatásában. A gondolkodó cselekvésben. A kompromisszumok keresésében és megtalálásában. A kultúrák megértésben és nem megváltoztatásában. Lassan úgy érzem, hogy szavazójoggal bíró, fehér EU-s állampolgárként árja vagyok. Pedig nem árjának kéne lennem, hanem embernek. Ha kell, ebben az embertelenségben.

Mert ne legyen kétségünk, csak idő kérdése, hogy az önmaguk eszméiben hívő terroristák mikor jutnak atomtöltethez. És azt használni is fogják – lelkiismeret-furdalás nélkül. Nem az oroszok, amik, kínaiak, pakik, indiaiak nyomják, tekerik el a gombot, hanem ők. Ezt nem tudja megakadályozni az erőpolitika. Csődben vagyunk. És cinkosok. Néma ökrök, melyek besétálnak a tiló alá.

Ja, hogy ez csak egy frusztrált egyén demagóg rémálma? Akkor szeretnék felébredni. De ne a holnapi hírekre!