A feldolgozások kora rég beköszöntött kultúránk időszámításában. Egyre kevesebb a vita azon, van-e létjogosultsága annak a muzsikának, ami nem tiszta vérvonalból való, szabad-e keverni a műfajokat. Bármit bármivel képesek vagyunk fogyasztani, jazzt népzenével ötvözve, klasszikusokat metál hangszerelésben vagy diszkóslágereket szimfonikus zenekarral. Nagykanállal esszük a kultúrát, minél több férjen bele egy falatba.

A népi kultúra fontos kiindulópontja ezeknek a hibrideknek, persze ez nem csak a zenében van így, hanem a táncban vagy a tárgykultúrában is. Sebőéket néhány évtizede még kritika érte amiatt, hogy lezüllesztik a népzenét, ahogyan a néhány évtizede virágzó táncházkultúrát is kárhoztatták azért, hogy farmeres-tornacipős kultúrvandáloknak szolgáltatja ki a néptánc művészetét. A kortárs tánc is képes befogadni a népit, mint minden egyéb mozgásformát, a táncegyüttesek pedig steril koreográfiaként rakják színpadra az egykor élő kultúrát. A táncos egyéniségéről is mesélő kifejezőeszközből előadásról előadásra ismétlődő mozdulatsorok egymásutánja lesz. Tévénk tetején korondi váza – és ez szerintem így szép.

Mivel egyszerűnek tűnik a recept, az ötvözetek közt sok a gagyi. Főleg a zenében találkozunk kamuzenekarok hadával, akik rendkívüli népszerűségnek örvendenek, főleg a szekrénybe száműzött tarisznyájukat néha még titokban simogató volt – vagy jelen – bölcsészhallgatók körében.

A népzene azonban hihetetlen erejű, és jó kezekben – erre is rengeteg példa akad – szinte bármilyen zenei műfajban elő tudja idézni a hidegnek hátakon való futkosását. Palya Beánál pedig igen jó helyen vannak a dallamok.

Palya Bea miatt eddig még sosem mentem koncertre, de többször belebotlottam már. Szőke Szabolcs Hólyagcirkuszában láttam először, hallottam énekelni Monori Andrással, Sebő Ferenccel, legutóbb pedig a Portugál című film egyik dalában fedeztem fel hangját. Pedig van saját zenekara is, amiből a cimbalmos és a bőgős elkísérte hozzánk is a Játékszínbe.

Palya Bea péntek esti műsorában bolgár, cigány, magyar, indiai, török dallamokat hallhattunk, saját dallamokkal vegyítve. Bódis Kriszta, Weöres Sándor és a népdalok szövegei magyar és saját nyelven szólaltak meg. A garancia az egységre az énekesnő volt, aki mindezeket valóban képes saját zenévé varázsolni dalaiban.

Az egyszerű dalokat szeretem. Akkor tetszik igazán egy dal, ha szerzője éppen akkor nyitotta ki a szemét, amikor valami fontos történt. A dalszerző lát, és azonnal beszélni kezd, amíg el nem száll a pillanat. Különösebben egetrengető gondolatok a dalhoz nem kellenek, Parti Nagy Lajosnak elég mondjuk egy reggel („Hogy kellenek a szombat reggelek,/ hol csigatelve szívem és szám,/ hol kávé brummog, hogyha felkelek/ helyettem is, ha nyelvem lomha tán...”), Anakreonnak meg egy reggeli: („Reggeliztem, a reggelim/ apró sütemény volt;/ ittam jó kupa bort rá./ Most gyöngéd-szeretően/ játszom lágyszavu lantomon/ szép gyöngéd szeretőmnek”).

Palya Bea dalai közt van sóhaj, mert valaki vágyik valamire, valahonnan, valahova vagy valakire. Kurjantás – részeg vagy pajzán. Dalaiban szegények vagyunk, szerelmesek, féltékenyek, hazátlanok, a szép vetélytársat szemének kivájásával fenyegetjük, félünk anyánk átkától, akarunk férfit, nőt.

A pénteki koncerten – hozzá nem értő lévén – nem nagyon foglalkoztam azzal, hogyan vegyíti egymással a népek zenéit, nem tudom elmondani, milyen bravúros a technikája és milyen zseniális ötletekkel van tele muzsikája. Azért mentem oda, hogy hagyjak egy-egy sort megragadni a fejemben, hagyjam azokat időzni kicsit a gondolataimban addig, míg át nem adják helyüket a következőnek. Egyszerűen dalokat hallgatni.

Kapcsolódó oldal: palyabea.hu