Vannak olyan pillanatok az életünkben, amikor minden és mindenki ellenünk van, még akkor is, ha nem. Szóval úgy érezzük, hogy a zebrán áthaladva minket akarnak elütni, a boltos néni direkt zöldülő párizsit ad, és egyébként is – mi a francot keresek én ott, ahol vagyok?

Minden ott kezdődik, hogy felhalmozunk magunk körül egy rakat szemetet, persze lelkileg. A legjobb erre akkor rádöbbenni, amikor éppen menstruálunk, mert akkor aztán helyből vége a világnak. Apró kis hülyeségekkel kezdődik az egész folyamat, nem mondjuk meg a frankót, mert minek, inkább próbáljuk kímélni a másikat, meg magunkat is, mert akkor úgy érezzük, nincs is akkora baj, mint amekkorának érezzük a dolgot, pedig mégis. Lehet, hogy a huszadszor is a szennyestartó mellé dobott zokni, a századik mosatlan edény, vagy éppen egy bántó szó miatt kéne kiverni a hisztit – a saját lelki nyugalmunkért –, de nem. Mert az ember leánya okos, aztán ezért enged. Egészen addig, amíg leesik a tantusz: ember a fejünkre nőtt. Annyira nagyon, hogy azt sem tudjuk már, hol rontottuk el, és megkérdőjeleződik a dolog: szeret még engem, vagy csak azt a kényelmet szereti, amiben él? Sőt! Én szeretem egyáltalán?

Közben az Élet pofátlanul zajlik tovább, mit sem törődve azzal, hogy mi behúznánk a kéziféket, amíg rájövünk, hogy velünk mi van. De nem, haladni kell, mert végre jó lenne már valami klassz meló, nem csak az alkalmi bénázás, feketén, nem túl jó pénzért. Így a lelki nyavalyát félre, rázúzunk, mint csiga a borotvaélre, pályázunk, meg levelezünk, meg próbálkozunk, aztán egyszer valaki reagál.

Aztán menni kell Nagyfaluba, aztán beszélni kell a szerkesztővel, meg kitalálni a frankó témát, bevállalni a mindentalapért, meg a felköltözést, ha lehet – de persze nem kötelező. Ja, és maradhatsz, aki vagy, írhatsz úgy, ahogy szeretsz, csak tartsd be ezt, meg ezt, meg ezt… Hazafelé meg be kell ugrani a félúti rádióba, csicseregni kicsit, hogy reklámhangod legyen, aztán oda is majd feljárni hetente párszor. Aztán le kell hogy essen: és az otthonom? A városom, a megyém? Velünk mi lesz?!

Persze jön a síros-sírós-gyertyás ünnep, és én már tutulok folyamatosan. Temetőbe nem megyek, csak éjszaka, mert utálom a sajnálkozó tekinteteket, az éstehogyvagyokat, meg a nekemnagyobbamécsesem, és szebbavirágom. Az egyébként számomra utálatos temető ilyenkor gyönyörű, a fények és a fenyőillat miatt. Kár, hogy mindez Anyukámat nem hozza vissza, meg a Nagyimat se, és szerintem csak magunk miatt csináljuk, de valahol mégiscsak jó. Rendben, jó. De tényleg.

Aztán, mikor minden összejön, és nem csak az a kérdés, hogy kivel tovább, miért és hogyan, hanem, hogy én ki vagyok, és tulajdonképpen mit akarok, a világ egy pillanatra megáll. Meg kell, hogy állítsuk, mert addig nem érdemes továbbhaladni az idővel, amíg nincs meg a válasz. Azt hiszem az a legszarabb pillanat, de talán a legtermékenyebb is.

De ez már egy másik történet…