A színház szereti a feldolgozásokat – no, nem mintha kevés olyan mű lenne, ami eredetileg is a dráma műnemében íródott volna, csak éppen a feldolgozás egyben hoz is magával valamit, az eredeti mű sikerét. A tizedes meg a többiek a feldolgozás feldolgozása. Dobozy Imre regényéből Keleti Márton rendezett filmet 1965-ben, valójában ez hozta meg a hatalmas közönségsikert (vagy legalábbis ez bizonyult maradandónak). A filmből aztán elkészült a dráma, amely – Korognai Károly rendező átdolgozásában – „már a spájzban van” (hogy stílszerűek legyünk), de legalábbis a Petőfi Színházban.

A feldolgozás akkor igazán sikeres, ha a jegyvásárlásnál felidézi bennünk az eredeti művet, az előadás viszont feledtetni tudja azt – ami persze nem feltétlenül jelenti, hogy jobbnak kell lennie, mint az originál volt, de majdnem, vagy legalábbis másnak… A tizedes és a többiek jelen változata ilyen szempontból is kettős, nehéz felőle döntésre jutnunk.

A filmváltozat a maga idejében összetett mondanivalót hordozott, és sok szempontból a rendszer határait próbálgatta. Olyan témákból (világháború, felszabadulás, szovjet megszállás) csinált viccet, amelyekből 1965-ben nem volt ildomos tréfát űzni. A (néha sírnivaló) irónia abból fakadt, hogy a mű főhőse nem éppen a „szocialista emberideál” megtestesítője, bár annak kellene lennie, hiszen Molnár tizedes a „kisember”, a hétköznapi figura, aki leginkább csak megúszni akarja a világégéseket, vagy – ha erre módja nyílik – egy kicsit profitálni belőlük.

A hős és a mondanivaló ilyen szempontból univerzális, a jelentésrétegek mégis átformálódtak, hiszen a film bemutatása óta eltelt negyven évben a befogadói alaphelyzet gyökeresen megváltozott. Nagyrészt elveszett a titkos él, a nézőkkel való „összekacsintás” – ami maradt belőle, az az előző rendszerből átmentett emlékeinknek köszönhető. Lecsupaszodott viszont egy másik vonatkozás, ami a „nagy történelmi pillanatokról” szól, vagyis azokról, amiket a legnehezebb átvészelni.

Talán ezért van az, hogy a Petőfi Színház előadásán olyan keveset tudtam nevetni… Szó se róla, értettem a poénokat, és nem csodálkoztam azon (ilyen is volt már pedig), hogy a közönség nagy része jót derül azokon, de nekem valahogy mégsem jöttek át. Nem szerencsés dolog, de kénytelen vagyok egy összevetéssel kezdeni: valószínűleg a Balikó Tamás megformálta tizedes alakja volt az, ami megakadályozott ebben. Sinkovits Imre Molnárjában még a legkomolyabb pillanatokban is bujkált valami irónia, gunyoros megvetés az egész világ iránt, ami ilyen helyzetbe kényszerítette őt. Balikóból ez hiányzott, amitől számomra az egész előadás jóval komolyabb-komorabb lett.

Ugyanakkor a másik oldalon mégis ott voltak a kifejezetten komikus figurák, elsősorban Fekete (Keresztes Gábor) és az SS hadnagy (Kőrösi Csaba) alakja, akiken nem lehetett nem nevetni, de összességében az örkényi típusú tragikomikum átélése helyett valamilyen zavarodott, ambivalens érzés alakult ki bennem, és néha ezért nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.

A mű hőseinek halálfélelmét teszi nevetségessé az ellenségkép (mindenki más) folyamatos lealacsonyítása, ami az előadásban is gyönyörűen megnyilvánult – némely esetben meglehetősen erőteljes eszközök bevetésével, például Szása elnőiesítésével, vagy az SS hadnagynál… de ez inkább maradjon meglepetés. Az egyetlen igazán félelmetes ellenfél Krasznavölgyi nyilas főhadnagy alakja. Tóth Loon kijelölése erre a szerepre igazán találó volt, összhatásában az egyik legjobb alakítást nyújtja – igaz, ha a részleteket vizsgáljuk, kiderül, hogy a primitív és az intellektuális kegyetlenség elemei összekeverednek játékában.

Általában igaz, hogy a színészek inkább több mint kevesebb sikerrel oldották meg feladatukat: mindenképpen említésre méltó Baj László (Albert, a komornyik), Koscsisák András (Szíjártó, a „kommunista”), Máté P. Gábor (Dunyhás nyilas testvér) és Szűcs László (Walter SS tisztiszolga) alakítása.

A különféle hibák és anakronizmusok ellenére Korognai Károly összességében jó munkát végzett, mert elérte, hogy a darab a jelen nézője számára is jelentsen valamit – mást, mint amiről már eddig is tudtunk. Itt főként a befejezés érdekes, ami miközben magában hordozza az eredeti enyhített változatú pátoszát, egyben át is értékeli annak üzenetét.

Végül, de nem utolsósorban emlékezzünk meg Vayer Tamás és Rippl Renáta munkájáról, akik közül az előbbi igazán lenyűgöző díszletet álmodott a színpadra, az utóbbi pedig a jelmezek profi kiválasztásával járult hozzá az előadás sikeréhez (az különösen érdekes lehet, hogy Kőrösi Csaba ruháit vajon honnan szerezte be…).