Az évtizede nézhetetlen közszolgálati televízió egyetlen jobb dobása az volt nemrégiben, hogy levetítette Trier Idióták című filmjét, amely képhordozón továbbra sem hozzáférhető. Az Aranyszív-trilógia számomra most vált teljessé, s a dán sztárrendező munkájának értékeiről talán nem árt eltöprengeni.

Lars von Trier a dán filmművészet védjegye, évek óta az európai filmfesztiválok nagy kedvence. Ő a hírhedt Dogma-kiáltvány atyja, a kilencvenes évek skandináv filmeseinek fővezére, aki formabontó próbálkozásaival rendre kivívta a kritikusok és a közönség elismerését, s bár a finnyás ítészek körében már jó ideje a nagy blöffölők közé sorolják, jelentősége vitathatatlan.

Trier szerintem az egyetlen alkotó, akinek a modernitás utáni esztétikai senkiföldjén volt bátorsága ismét az ember klasszikus méreteit feszegetni. A „Hullámtörés” vagy a „Táncos a sötétben” két hősnője monumentális bibliai figurák utódai, akik áldozati szerepükben az archaikus nagyepika motívumait játsszák el újra.

Az Idióták az átgondolt trilógia középső darabja, egyben Trier stilizált meséinek foglalata. Bár a hátborzoló tragikum itt sem marad el, sokkal kevésbé drámai, mint jól ismert testvérei. A nő, mint vértanú, természetesen itt is megjelenik, ám Bess és Selma passiójához képest halkabb szólamot ölt. A főszerep ezúttal egy kis létszámú, anarchista közösségé, akik a történet szerint értelmi fogyatékosoknak adják ki magukat. Lázadásuk fizikailag is megfogható: egyfajta kommunába szerveződve élnek, s napról napra deklarálják kívülállásukat.

Látszólag egyszerű polgárpukkasztásnak tűnik ez, ám a szándékolt debilitás sokkal mélyebb tartalmakat rejteget. Trier ugyanis fiatal hőseit visszatéríti az emberi létezés legelemibb fokára, az őszinte világra csodálkozás, az ősi, elvesztett ártatlanság állapotába. A ház, ahol élnek, szinte maga az édenkert: nem véletlen, hogy nyers, felszabadult, pornográf rítusokkal terhes. Ezt az életmódot természetesen képtelen elfogadni az aktív, cselekvő társadalom, amivel szemben hatásos gesztusnak tűnik az álidiotizmus gyakorlata.

A háttérben csendesen meghúzódó tragika csak a film végén válik Selma és Bess egyenrangú társává. Míg a közösség eredeti tagsága nem meri szűk környezetében, odahaza felvállalni a közös együgyűséget, addig a gyermekét gyászoló anya tartja magát a játék szabályaihoz, s mogorva férje, hűvös családja társaságában végül eljátssza a meghibbant asszony szerepét. Társadalmi státuszát egyedül ő képes feladni, hiszen ő annak a halott csecsemőnek az édesanyja, akit mindannyian magunkban hordunk, ám szocializált énünk mégis rettegi szabadon ereszteni.

Nekünk már csak Trier boldog együgyűsége marad.