Latint tanított nekünk a Lovassy Gimnáziumban. Persze nehogy valaki is olyannak képzelje őt, mint amilyen a moziban a Hannibál tanár úr volt. Már akkoriban, mielőtt szálemberi alakja legendává nemesült volna, eleven legendaként járt-kelt közöttünk, faragatlan fajankók között.

Amikor 1958. január 9-én, azon a dermesztően fagyos hajnalon a kőbányai kisfogház udvarán a bitófa alá kísérték, rabtársai már suttogva kezdték terjeszteni, hogy utolsó éjszakáján a halálos cellában gordonkáján játszott, hogy amikor kivezették az akasztófa alá, érces baritonján a Himnuszt énekelte, s hogy őt is, mint a többieket, a gyilkosok pribékjei összedrótozott testtel, koporsó nélkül, arccal a föld felé eresztették le a rákoskeresztúri temető gyommal, bozóttal benőtt legtávolabbi sarkában, a 301-es parcella sebtében megásott sírgödrébe.

A legendák lombosodnak és virágoznak, amíg csak élünk, s talán elmúlásunk után is, most azonban nem a szovjet tankok fedezékéből a halálos ítéletek százait kéjesen osztogató vérbírák ártatlan áldozatát, a mártírt és mártíriuma legendáit idézném föl, hanem az eleven embert, hiszen alig vagyunk már néhányan, akik ötven évvel ezelőtt közvetlen közelében lehettünk.

Ki is volt hát Brusznyai Árpád?

Az Eötvös-kollégium egyik büszkeségeként a klasszikus görög és latin kultúra bűvöletében élt, s tehetsége fényes tudósi jövőt ígért neki. Pályáját az úgynevezett fordulat évében a kommunista hatalomátvétel törte derékba, amikor az országgal együtt ezt az európai rangú kollégiumot is banditafélék kaparintották kézbe, és megkezdődött a bolseviki lidércnyomás. A fiatal Brusznyai nem volt hajlandó beállni a csahosok közé, hát bezárultak előtte a tudósi pálya kapui. Vállalta inkább a vidéki gimnáziumi tanár sorsát. Így került Veszprémbe 1952-ben.

Elsős gimnazista voltam akkor, s ő lett az osztályfőnököm. Elsősorban s mindvégi latint tanított a mi osztályunknak. Egy holt nyelvet tanítani, amely egyébként sem volt már divatos akkoriban sem, tanárt próbáló pedagógusi feladat. Mert ugye kit érdekel már Tacitus vagy Seneca, Cicero vagy Horatius. A klasszikus nyelvi struktúrák meg – hát nemigen hozzák lázba az embert. Brusznyai tanár úr azonban kimondottan érdekessé tette a latinórát. Villámvetélkedőket rendeztünk, aztán lépten-nyomon idézte a klasszikus mondásokat, s azok örökre (máig tartóan) belénk rögződtek. „A capite foetet piscis” – szokta volt mondani jelentőségteljesen, s ebből az a meggyőződés sütött, hogy a főelvtársnak tisztességesnek kellene maradnia, ha nem akar a szemétdombon megbüdösödni. Megbüdösödött. S hogy „gutta cavat lapidem” – azaz a kitartó munka meghozza a maga gyümölcsét, s hogy „per aspera ad astra”, ami annyit tesz magyar nyelven, hogy bizony keményen meg kell dolgoznunk érte, ha valami nagyot és szépet akarunk létrehozni. S ilyenformán észrevétlenül helytállásra, erkölcsi szilárdságra, munka- és hazaszeretetre nevelt bennünket. S ő tanított meg bennünket arra is, hogy az egyenes embernek nincs takargatnivalója, s ezért nem szemlesütve sunyít, hanem nyíltan a szemébe néz annak, akivel beszél.

S aki ezek alapján valami szigorú, rideg, merev embernek képzeli őt, olyannak, aki a katedráról is valami konok kérlelhetetlenséget sugall, nagyon téved. Brusznyai Árpád nem ilyen volt, hanem irtózatosan jó humorú, derűs ember, nevetés közben csak úgy csattogtak hatalmas lófogai. Semmi görcsösség nem volt benne, társaságban könnyen föloldódott (szeretett tarokkozni is), és örömmel muzsikált, gordonkázott, orgonált a templomban, s vezényelte az iskolai kórust.

Ötvenhat nyarán érettségiztünk, s alig álltunk föl az iskolapadból, alig énekeltük el tanáraink ablaka alatt a búcsúszerenádot, jött is ránk a valódi embert próbáló idő: a forradalom. És a forradalom nem nyáresti szerenád és nem fáklyásmenet volt, hanem egekig csapó láng- és füsttengert. Ám ezen az egekig csapó láng- és füsttengeren is átsütnek azok a tiszta arcok, azok a tiszta szellemek, akik tájékozódási pontot jelenthetnek a tétovázóknak. Ezek közé a tiszta szellemek közé tartozott ez a kikezdhetetlenül igaz ember.


Balogh Elemér