Egyszer arra eszmélünk, hogy már minden nagyon szar, minden nagyon tré, és egyáltalán nem vagyunk megelégedve. Sőt, még annál is rosszabb a helyzet, mint amilyennek valaha a végek végén gondoltuk volna. Együtt élünk valakivel, akit szeretünk, de nem bírunk sokáig már... Mármint vele lenni nem bírunk. Vagy magunkkal?

Szóval adott egy ember, meg adott egy nő. Aztán, mikor felszáll a rózsaszín köd, maradunk magunknak. Ilyenkor már minden probléma, de leginkább az, ami a legelején is az volt, mármint a hőskorban. Főleg, hogy van összehasonlítási alapunk, mert közben mellettünk a harmadik, aki még a ködösítés állapotában van. Ja, ez annyira szörnyű, annyira nagyon szörnyű!

Mert amíg az egyik farok nemláttán még a bugyink „szára” is nedves lesz, emberünk a fejére állhat, akkor sem történik semmi bíztató. Bezzeg a másiknak elég, ha ránk mosolyog, ha meghalljuk a hangját, vagy ha meglátjuk az autóját. Ilyenkor nem értjük, hogy ez most csak egy pillanatnyi dugjmegjól, vagy valami teljesen más érzés. Aztán amikor hármaskát a kétségbeesésig hülyítjük, valami bekattan a mi hülye agyunkban. Valami furcsa érzésünk lesz, valami olyasmi, hogy ember az ember. Tehát belőle csak egy van, ő pótolhatatlan, és helyettesíthetetlen.

Igaz, hogy a hármaskával háromszor annyit sétáltattunk már kutyát, és háromszor annyit nevetünk, és háromszor annyi hülyeséget csinál meg velünk – de ember az ember. Aztán mikor vigyorogva a közelébe megyünk, mert éppen szeretjük, és képesek vagyunk beszélni a válsághelyzetről, amiben vagyunk, és még azt hisszük, érti is, amit sírunk, jön a pofon – egy blőd, oda nem illő kérdés formájában, mint pölö: mostál zoknikat is?

Aztán ilyenkor minden kedvünk elmegy, mert ennek nem így kéne lennie, mert a hármaskával nem így van, mert neki van életkedve. Embernek meg nincsen, mert ember beteg, de tényleg. A depresszió összes tünetét képes produkálni, immár két éve. KÉT ÉVE?

A felismerés durva, de az elhatározás megszületik. Ha Fruzsikát befogadtam, mert jaj, szegény, akkor ember is megér egy gyenge kísérletet – megyünk a pszichóhoz. Azaz csak én megyek, mert ő nem beteg, vagyis vele aztán nincsen baj. (Pedig tényleg van, de az nem legális… ööö publikus :) Igaz, kicsit szenvedélybeteg, bár a cicázási mennyiségeinket nézve gagyi ez a kifejezés. Vagy éppenséggel igaz? Már nemi s tudom.

A lényeg, hogy hétvégén paintball lesz Tésen, a tanyán, este meg lesz dunna, meg sült szelídgesztenye, meg pattogó tűz, meg italozás. Ember nem jön, mert nincs kedve. Van ez így. Legalább nem leszünk hármasban… vagy mégis?

De ez már egy másik történet…