Ha körülnézünk egy kiállítóterem környékén, hamar kérdések fogalmazódhatnak meg bennünk: életképes-e a mai festészet, van-e közönsége…, és miért nincs? Hegyeshalmi László festőművész, a Művészetek Háza igazgató-helyettese, kortárs kiállítások szervezője válaszol festészettel kapcsolatos kételyeinkre.

Hegyeshalmi László: – A kérdés, hogy érvényes-e a festészet, majdnem 150 éves. A fotó terjedése óta állandóan felmerül, hiszen a hagyományos festészetre veszélyt jelentenek az olyan új médiumok, mint a videó vagy a film. A kortárs művészetben számomra éppen azok a jelenségek a legizgalmasabbak, amelyek a határterületeken történnek. Ott, ahol megmutatkozik, hogyan hatnak egymásra a különböző formák, hogyan jelennek meg az új dolgok a hagyományosnak nevezhető festészetben. Ez mutatja, hogy a festészet él, virágzik, alakul.

Index: – Milyen a hagyományos festészet?

HL: – Ebben az esetben azt nevezem annak, ha a művész vászonra fest ecsettel. A kortárs művek közt ilyen értelemben sok a hagyományos munka. A mostani Velencei Biennálé központi pavilonjában látható művek egyharmada ilyen, vagy hozhatnám példának Németországot is, ahol a festészet ma is hihetetlenül erősen van jelen a képzőművészetben. Persze a valamilyen anyagra felkent valamilyen másik anyagból keletkező képek látványvilága múzeumi értelemben sokszor korántsem hagyományos.

Index: – Az vitathatatlan, hogy a festészet él – azok számára, akiknek ez a szakmája, hivatása –, de vajon ezen a szűk körön kívül mennyire népszerűek a mai festmények?

HL: – A köztudatban még mindig él a vélekedés, hogy a művészet valamiféle „kunszt”, valami olyan, amit én – a néző – nem tudok megcsinálni. A nagyközönség a kézügyességet, a szakmai felkészültséget tartja csodálnivalónak. Ezt megtalálja a klasszikus művészetben, de hiányolja a kortársból. Pedig egy emészthető Monet-kép születése óta meglehetősen sok minden történt a képzőművészetben.

Index: – Hol veszítettük el a fonalat?

HL: – A huszadik század művészetében háttérbe került a látható világnak megfeleltethető dolgok ábrázolása. Jellemző, hogy a művészek magára a művészetre reflektálnak, vagy éppen kérdeznek rá munkáikkal. Filozofikussá váltak a képek. Sokszor egyáltalán nem találunk olyan jeleket, amelyeket pontosan tudnánk azonosítani, vagy éppen a „Művészettel” össze nem egyeztethető profanitással találkozunk. Vegyük példának a Csikász Galériában most látható kiállítást! Albert Ádám a hétköznapi élet elemeit használja munkáiban, olyan jeleket, piktogramokat, táblákat fest, amikkel minden nap találkozunk. Érdekes azonban, hogy ezt az ismerős jelrendszert a közönség értetlenül fogadja a kiállítóteremben. Ott azonnal távol érzi magától a látványt, mert nem felel meg annak a régi közmegegyezésnek, hogy mi Művészet, és mi nem az.
„… a művészet és az esztétika megpróbálja a közvetlen realitásban, a közvetlen környezetben keresni az értékeket..”, „…a mai művész a kis történetekből, a mikrokozmoszból meríti étoszát” – mondja Hegyi Lóránd.

Index: – A művészek gondolkodásában tehát olyan változás történt, amit szegény néző nem bír követni?

HL: – A művészet történetében sok ilyen változást találunk, s ezek a paradigmaváltások csak innen nézve tűnnek lineáris folyamatnak. Ha mondjuk a reneszánszban végbement gondolkodás- és ábrázolásbeli változást vizsgáljuk, olyan drasztikus törést látunk, ami hasonló gondokat okozhatott a korabeli szemlélőnek. Ezt azonban mi már megtanultuk kezelni.

Index: – A kortárs festészet élvezete tehát mindig is kevesek kiváltsága volt?

HL: – Ezt nem egészen így van. Hogy nálunk ilyen a helyzet, az magyarázható például azzal, milyen hagyományai vannak Magyarországon a festészetnek. Azokban az országokban, ahol a vizuális művészetek jelenléte erősebb, ez a probléma kevésbé jelentkezik. Nálunk a vizualitás sosem volt az élvonalban. Művészeti hagyományaink közt talán az irodalmi a legerősebb, aztán a zenei következik, és valahol utánuk találjuk a vizualitást. Olaszországban, ahol a képzőművészet évezredes hagyományokkal bír, természetesebben fogadják a festészet újdonságait. Ezen kívül vannak ennek pedagógiai okai is: a magyar oktatás nem fektet elegendő hangsúlyt a gyermekek és a fiatalok vizuális nevelésre.

Index: – Így viszont a festmény sokszor csupán vizuális inger a néző számára, amivel nem tud mit kezdeni.

HL: – Fontos kérdés, hogy egy kiállításon szükség van-e fogódzókra, előképzettségre, amely segít a megértésben – vagy egy alkotásnak önmagában is hatnia kell. Egy olyan nonprofit intézménynek, mint a Művészetek Háza, pedagógiai szerepet is kell vállalnia. Segítenie kell a látogatót, hogy tudja kötni egy irányzathoz vagy más művekhez a képeket. A látvány kérdése különben a művészek számára is problémás. Sok művészeti seregszemlén éppen a vizualitás szorul háttérbe a narratív, filozófiai képzőművészettel szemben.

Index: – Létezik kelendő kortárs képzőművészet?

HL: – Először a fogalmat kellene tisztázni – ez szintén nem egyszerű dolog. A ma élő festők között sokakat nem lehet minden fenntartás nélkül kortársnak nevezni. Ugyanakkor viszont „minden művészet kortárs”, akár a reneszánsz is, ha az képes élő, mai jelenséggé válni. Ebből a szempontból kortárs az, ami innovatív módon működik és képes kommunikálni velünk. A kelendő mai festmény főleg tájkép vagy csendélet, s ezek közül is a posztimpresszionista iskolát követő, művészettörténetileg „retro” munkákat vásárolják a legtöbben. A műfaj vizuálisan problémásabb változatait már kevésbé szeretik hazavinni. Persze ezt szociológiai szempontból is körül lehet járni: ki az, aki egyáltalán megengedheti magának, hogy festményt vásároljon? Talán éppen az a réteg nem engedheti ezt meg magának, aki értője a művészetnek. Így az sem mellékes, milyen olcsóbb reprodukciókkal találkozhatunk az otthonok falain, s itt már korántsem ilyen egyszerű a képlet.

Index: – Érdemes ilyen értetlen közönségnek kiállítást rendezni?

HL: – Hadd idézzem újra Hegyi Lórándot: „Nem adjuk fel az értékeket, de nem kapjuk, hanem magunknak kell kibányásznunk, mint az aranyásóknak. A művészet munka, a művészet megértése is munka, az értékek kibányászása, összegyűjtése is munka. Úgy is meghatározhatnánk, hogy a művészet a munka metaforája.”„A művészet intellektuális, morális, etikai munka, de nincs olyan következménye, mint a művészeten kívüli életben. Ilyen értelemben ugyanaz a szabadság és függetlenség jellemzi, mint a játékot.”
Ilyen alapon feltehetnénk azt a kérdést is, érdemes-e tudományos kutatásokat végezni, hiszen azok iránt nagyon kevesen érdeklődnek, kevesen vannak tisztában a jelentőségükkel, kifutásuk pedig bizonytalan. Szerintem viszont a már működő dolgok mellett azzal is kell foglalkozni, ami lehet, hogy előbbre visz, ami új kérdésekkel szembesít minket.