Október 18-án ünnepeljük a Magyar Festészet Napját. Az alkalmat megragadva leültem régi kedves rajztanárommal – Merencsics Tiborral – beszélgetni. A festészetről, rajztanításról, vizuális kultúránk állapotáról kérdeztem – de sokkal mélyebbre nyúló és messzebbre vivő válaszokat kaptam – azaz nem csalódtam.

Index: – Mit gondol a rajztanítás mai helyzetéről?

Merencsics Tibor: – Azért bonyolult a kérdés, mert maga a tantárgy – rajz és vizuális nyelv – óriási feszültségeket hordoz magában. Látjuk, hogy a világ egyre inkább vizualizálódik, ennek ellenére a rajz a „legutolsó” tantárgyak egyike lett. A tanárok egy része az órán az érzelmi nevelésre helyezi a hangsúlyt – egyfajta művészetterápiát folytat –, pedig a világ vizuális jeleinknek befogadása, és az ezek közötti eligazodás is a témához tartozik. Mások a művészettörténetre specializálódnak, pedig a művészettörténet is csak egy leltár. Ezt a fajta tudást lehet tesztelni, mérni, de a kérdés az, hogy a diákok az adatokat mennyire tudják rendszerbe helyezni, illetve mennyire képesek önállóan elemezni. A tantárgy szerintem azért van ekkora bajban, mert nem találta meg a sok-sok tudomány között a helyét. Én például, amióta tanítok, azóta kísérletezem. Kicsit messzire visz a következő gondolat, de sok részletből áll össze a vizuális kultúránkhoz, a képző- és alkotóművészethez, önmagunkhoz és a világhoz való viszonyunk. Nézzük meg például a várost. Az utóbbi években megújult, illetve létrehozott veszprémi épületek esetében alig jelenik meg a harmóniára törekvés, az alkalmazott művészet – eltűnt az alkotóművészet az épületek formavilágából és díszítéséből. Ha ilyen sivár, csak funkcionális közegben töltjük életünket, akkor nem csoda, hogy mindez kihat a mindennapjainkra.

Index: – Ön szerint a rajzóra alkalmas arra, hogy megszerettessék a festészetet a tanárok a diákokkal?

MT: – Két dolog megszerettetni a festészetet, és bizonyos alapokat adni. Én még szerencsés helyzetben vagyok, mert a két év – ameddig rajzot tanulnak a diákok – mellett az ötéves képzésnél a nulladik évben néprajzi és vizuális alapismereteket oktatok, így a következő két esztendőben már a különféle technikákkal, az alkotással is tudunk foglalkozni. A 10. évfolyam után választhatók a művészeti tárgyak, s akik hozzám kerülnek, alkotó-órákra járnak, több művészeti területet kipróbálnak – foglalkozunk például az anatómiától a fotózáson, a számítógépes grafikán keresztül a bútortervezésig sok mindennel –, vagy akár az érettségire, felvételire készülnek. A tanítványaimnak mindenesetre alkalmuk nyílik arra, hogy a megtanult alapokhoz hozzákapcsolhatják az érzéseiket. Ha valaki komolyan veszi a munkáját, nagyon sok mindent kihozhat magából. Persze így sem könnyű, úgy érzem, hogy az iskoláknak több lehetőséget kellene adniuk az alkotásra.

Index: – A mostani diákok miben mások, mint az őket megelőző generáció?

MT: – Azt látom, hogy ma a gyerekek nagy része – a felgyorsult életritmusnak és a megváltozott világnak megfelelően – rövidebb idő alatt akar egyre látványosabb munkát elérni – egyre kevesebb munkával. Körülbelül húsz éve vagyok itt az iskolában. Egész más diákokkal találkoztam, amikor idejöttem, aztán tíz éve volt egy – valahogy azt érzem – rossz hullám, és most megint reménykedem, ugyanis rengeteg érzékeny, nagyon tehetséges, kíváncsi gyereket taníthatok. Ha a fiatalok túl vannak az alapok elsajátításán, akkor csodákra képesek, csak sajnos nagyon kevesen hajlandók arra, hogy precíz alapokat szerezzenek – pedig később csak ehhez tudják hozzákapcsolni a belső látásukat és érzéseiket. Azok a gyerekek, akik nem szentelnek elég energiát pl. a geometria, a színelmélet begyakorlására, később nem látják összetettebben sem a festészetet, sem a világot. A mai órán például már olajjal is festettünk – de nem ezzel kezdtünk! Az is fontos, hogy minden gyereknek más a munkája, hiszen saját szemükkel látják a világot, de ehhez rengeteg (háttér)munka szükséges – részemről is. Meg kell mutatni nekik, hogy mennyire sokféleképpen lehet nyúlni egy témához, tárgyhoz, dologhoz, ötlethez, technikához – ezek után már el tudják dönteni, hogy mi a fontos, érdekes számukra. Ennek ellenére a legtehetségesebb tanítványaim általában nem mentek művészeti pályára. A gyerekek tudatosan döntenek a praktikus, magas jövedelmet jelentő foglalkozások mellett – inkább orvosok, jogászok, informatikusok lesznek…

Index: – Ön szerint mit kellene tenni, hogy a vizuális kultúra az őt megillető helyet töltse be életünkben?

MT: – Időt kellene szentelni a részletek megismerésére, nem szabad csak feketén, fehéren gondolkodni, észre kell venni az árnyalatokat is – és nem csak a festészetben. Gondoljunk csak bele: több ezer szót használunk, de a vizualitás területén – amely által a legtöbb inger jut el hozzánk – csak pár színt tudunk tudatosan megkülönböztetni. Nem lehet például úgy elemezni egy festményt, hogy az elemzőnek nincs érzékeny színlátása. Sok ember azért nem érti a 20. századi művészetet, festészetet, mert a technikával nincs tisztában. Sajnos ez nem csak az átlagember problémája. Azt hallottam, az akadémián a diákok nem akartak anatómiát, kockológiát tanulni, mert úgy gondolták, hogy ők csak nonfiguratív művészettel fognak foglalkozni, nem kell nekik ez az alap. Nem értették meg, hogy először alaposan kell figyelniük, elemezniük a körülöttük lévő világot – később aztán kiválaszthatnak belőle részeket, amelyekben mélyebben el akarnak elmerülni. Mindez hagyományos technikai tudás nélkül nem megy. Ha a szakmai alapok hiányoznak, a művészet átmegy a dilettantizmusba. Komoly gond ez, hiszen manapság egyre nehezebb eldönteni, hogy ki ért a művészethez (festészethez) és ki nem. De félreértés ne essék, a technika sem lehet önmaga a cél: ha a művész nem keresi a kapcsolatot az emberekkel, hanem csak „önmegvalósítja” magát, akkor nem tudom, miért sopánkodik azon, hogy nem tud megélni a munkáiból, vagy hogy a közönség miért nem „műértő”.

Index: – Visszatérve a festészethez: ön szerint eléggé megbecsüljük a szépséget, az igényességet?

MT: – Jó mérce ehhez az, hogy ki vesz festményeket. Jobb esetben egy-egy pénzintézmény befektetésként vásárol műtárgyakat, viszont emellett nem számolhatunk műértő, igényes közönséggel. Ha megbecsülnénk a szépet, az igényeset, akkor nem kellene feltennem a kérdést, hogy miért ment csődbe a veszprémi Képcsarnok!? Hogy van az, hogy a sétálóutca egyik legfrekventáltabb helyéről először átköltözött a Centrum mögötti parkolóba, aztán pedig a végén csődöt jelentett? Egy megyei jogú város ezt a hogyan engedheti meg? Vagy hozzak a mindennapjainkból egy példát? Miért van az, hogy az Európa adó – amely Európa művészi „termésével” foglalkozik – nincs ott az UPC által szolgáltatott csatornák között a televízióban?
Ezek után nem nehéz eldönteni, hogy a kultúra fontos-e, avagy sem. Tudunk Veszprémben egyedi művészi ajándékot – képet, ékszert, rézmetszetet… – venni (néhány eldugott helyen kívül, pl. Mestermű Galéria), vagy csak műanyag bóvli nyomatot, tömegbizsut? Vajon az átlagember törekszik-e arra, felfogja-e azt, hogy támogatnia kellene az alkotókat – és nem „mű-alkotást” vennie? Sokszor mondom a tanítványaimnak, ne a nagyáruház-láncokban, hanem olyan boltban vásároljanak ajándékot, ahol igényes kézműves-termékeket árulnak. De legjobb, ha önmaguk készítik el azokat – ahogy régen, amikor sokkal több ember alkotott, hímzett, faragott, festett. Ma fogyasztói társadalomban élünk, és az emberek nagy része rengeteg a giccset vásárol.

Index: – Amíg lehet, addig a tanári pályán marad?

MT: – Érdekes helyzet, mert nem akartam tanár lenni – szüleimnek sok-sok évvel ezelőtt azt mondtam: sajnos felvettek. Aztán később ebből a szempontból megváltoztam: a gyerekek nagyon fontosak lettek nekem. Azt hiszem, most már tanár maradok. Évek óta minden nyáron a házunkban művészeti táborokat szervezek a tanítványaimnak – idén 23-an voltak, az egész épületet belakták, az udvaron táboroztak, a környékbeliek ezzel-azzal segítették, meglepték őket… A legfontosabb, hogy nekik nagy élmény az alkotás, nekem pedig az, ha láthatom ezt. Sajnos nagyon sok tehetség kallódik el – mert praktikusan gondolkodnak, mert nincs energiájuk hetente hosszú órákon keresztül tanulmányokat készíteni – vagy mert nem vagyok elég következetes velük.

Index: – Amíg lesz ember, addig lesz festészet, képzőművészet?

MT: – Ezt nem tudom, de igény biztos lesz rá. Manapság nagyon sok magas művészetet létrehozó művésztől nem kapják meg az emberek az érzelmeket. Ezért – mert megvan az igényük rá – megvásárolják a giccseket, megkeresik azt, amihez érzelmileg kötődhetnek. És ennek örülök is meg nem is, de legalább érzelmileg kapcsolódnak valamihez. Részben ilyen a graffiti is – az igényes művészi alkotásokat próbálja pótolni az épületeken, és ugyanúgy kötődnek hozzájuk az alkotóik. Messze nem értékelem az esztétikus ürességet vagy a sivár funkcionalizmust. Manapság kiröhögik azt az embert, aki kifejezi az érzelmeit, nem szégyelli a könnyeit, a részvétét – ez borzalmas. Ráadásul a fiatalok ezt a példát látják maguk előtt, és ez rettentő veszélyes: ugyanis a szabadság nem azt jelenti, hogy azt csinálok, amit akarok, hanem azt, hogy választási lehetőségekhez jutok. Ha a gyerekek olyan közegben élnek, amely „elérzelemteleníti” őket, akkor nagyon nehéz az érzelemmel teli érzékelést kialakítani, megkeresni önmagukban. Ha valaki pedig másként látja a környezetét, mást vesz észre a világból, másra hívja fel a figyelmet, az nem eltiporandó. Ám sajnos ezt tapasztaljuk a művészeti szekértáborok kialakulásánál is. Pedig az irány mindegy, nincs értékbeli különbség a magas- és a képzőművészet között, mindegyiknek más a feladata, egyik sem tűnhet el kultúránkból – sem Csontváry, sem a festett kazettás mennyezetek.