Ilyen a mi történelmünk. Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormányt vezető miniszterelnököt relatív rövid működést követően – „méltányosságból” golyó által – kivégezték. Az is a mi történelmünk, hogy például Deák, Széchenyi, Kossuth azóta – ha váltakozva is de – mindig előtérben volt, az őket vezető, irányító Lajosról azonban nem sokat tudtak/tudnak az átlagemberek. Na ezen kéne változtatni.

Az aradiak közül jó párat még meg is tud nevezni az egyszerű állampolgár, sőt az ifjabbak már számítógépes játékokban is megismerhetik őket (Schweidel és Knézich kivételével), ahol a bőrükbe bújva gyepálhatják Haynaut és Paszkievicset (ingyen letölthető: 48.hu – letöltés). Batthyányról azonban max. az örökmécses jut az értelmiségi eszébe, ami ráadásul nem is az életére, hanem a halálára emlékezteti. Pedig ahol olyan kaliberű – a kopfban említett – figurák mozogtak, akiknek a húszezresen, az ötezresen és (az infláció előtti idők legnagyobb mennyiségű papírpénzén), a piros százason virít arcképük, fölvetődhet a jogos kérdés: miért éppen ő lett a főnök?

Persze itt is dolgozott a politika: a kiegyezéstől Trianonig a békülékeny Deák, a két világháború között a fontolva haladó Széchenyi, majd 1945 után a kommunizmushoz jobban passzoló, forradalmi Kossuth volt a sláger, napjaink pártjai pedig a megfelelő előképek alapján választanak követendő mintát. Batthyány Lajos azonban senkinek sem kellett, pedig most sem ártana egy hozzá hasonló értékrendet valló miniszterelnök.

Az 1848. március 15-én kinevezett első magyar kormány összetételének megismerésekor volt némi vita a hozzáértő kortársak között, egyedül a miniszterelnök személye volt mindenkinek magától értetődő. Batthyány Lajos fogta össze a magyar reformtörekvéseket az Ellenzéki Kör vezetőjeként, ha kellett, békítette Kossuthot és Széchenyit, ha kellett, minden második felszólalás az övé volt az országgyűlésen, ha kellett, bált adott az arisztokratáknak vagy éppen elszállásolta az alsótábla köznemesi küldötteit, de íratott röplapokat, elnökölt civil egyletekben is. A „legdemokratább arisztokrata” követte Széchenyit a gazdasági reformokban, de a szabadságjogokat vagy az alkotmányosságot nem volt hajlandó ezért föláldozni. Lelkesen vallotta Kossuth liberális nézeteit, de semmiképpen nem helyezte őket a nemzeti összefogás elé.

Elveiben megingathatatlan, tiszteletet parancsoló vezéralak, aki nem az ideológiában, hanem a gyakorlatban tűnt ki. Mert beinteni egy Habsburg főhercegnek (egy üzlet lefújásával), vette a bátorságot, hogy az országgyűlés előtt dorgálja meg a nádort, ha elfeledte a diéta jogait, de – a legenda szerint – Ferenc József anyját, Zsófia főhercegnőt is kikosarazta. A titkosrendőrségi jelentések alapján kijelenthetjük, hogy az 1840-es években őt tartotta az udvar messze a legkomolyabb, ezáltal a legveszedelmesebb ellenfélnek. Büszkesége, függetlensége, elkötelezettsége halálában is megmutatkozott.

A magyar történelem egyik legismertebb családjának címerében egy kiterjesztett szárnyú fehér pelikán látható, amely csőrével a mellét tépve, vérével a fiókáit táplálja. Ez az önfeláldozás jellemezte Lajost éppen úgy, mint a Batthyány család tagjainak többségét, amit a história példái igazolnak is.

Önző, anyagias törtető világunkban ennél követendőbb erényt nem is találhatnánk.