Fruzsika fantasztikus. Fruzsika kutyakislányhoz méltón mindig, minden kutyával megcsóváltatja a farkát, még akkor is, ha az illető eb szuka. Ezen kívül szobatiszta, csak akkor pisil be, ha nem figyelek oda a jelzésére. Az utót nem bírja – behány –, de mindenkivel nagyon kedves, mosolyog, ha kell, ha nem. Ja, és folyik a nyála, ha alszik, mint nekem...

A legdurvább az egészben az, hogy fenekestül fordítja fel az embere életét. Nem számít, hogy eddig mi volt, vele új időszámítás kezdődött. Minden reggel időben fel kell kelni, persze néha extra ugrások is vannak – mert a kicsi még kicsi. Figyelni azt, hogy mennyit eszik, mert ha sokat, akkor hány, ha keveset, akkor mindent összerág. Aztán jönnek az okosok, hogy ezt egyen, meg azt egyen, amit meg a másik mond, az hülyeség. Fruzsikának meg látszólag tökmindegy, csak gyorsan adjam.

Visszatérve az autós részre, Fruzsi tényleg nem bírja. Állítólag kocsiból rakták ki, és mit ne mondjak, parázik rendesen. De a lényeg nem ez. Mióta bekerült az életünkbe, anyósék, meg a hülyékvagytok összefonódott. Állandóan a mineknektekutya, meg az unokakénemát halljuk. Aztán jön a röhögés – a kutya fülén, mert eláll. Meg a hogymegyezmár, meg a milyenkorcsez, meg az azértaranyosám. Ja, persze. Fajtatiszta kéne, mi?

Szóval a kutya rosszul van az autóban. Emberem motorja hosszas döglődés után megjavult, mi meg éppen anyóséknál a kutyával. Aszondja, menjünk el motorozni, majd ő vigyáz a Fruzsira. Mondom neki, nekem nincs kedvem, de ember menjen, ha akar. Erre nekilát győzködni, hogy de menjek, mert egyedül nem jó, vagy tán igaziból nem is szeretek motorozni? Vagy tán a kutyát féltem, mert akkor ne aggódjak, neki is volt már... Mondom neki, hogy csak simán nincs kedvem, mert inkább kutyázom. Erre azt mondja, hogy milyen régen voltunk nagyiéknál, és ha elmennénk motorozni, felugorhatnánk... Mondom neki, ne zsaroljon lelkileg, mert azt utálom. Erre megjelenik ember, neki meg elkezdi nyomni, hogy menjünk el motorozni. Mondom – ezredszer –hogy én nem megyek, erre ember: akkor ő se, mert egyedül nem jó. Ekkor kicsit felrobbanok. Mire anyós kitalálja, hogy akkor menjünk kocsival az öregékhez. Az agyamon átfut a táv, de nem ellenkezem, csak embernek mondom a kocsiban, hogy hosszú lesz az út egyben, az eb be fog hányni. De ha menni kell, hát menni kell.

A kutya persze behány, én meg gondolkozom:
Nagyon szerettem volna – nem is régen – gyereket. Most már Fruzsiban sem vagyok biztos, mármint hogy jó helyre került. Azt hiszem van még mit tanulni arról, miért jobb egy alvó kiskutyát figyelni, mint egy csomó bebaszott havert.

De ez már egy másik történet...