A Kabóca Bábszínház igazgatóváltása körüli hercehurcák kapcsán jó néhány cikk, interjú és híradás jelent meg idén a helyi sajtóban. Az intézmény valós helyzetéről és jövőjéről viszont ma is bizonytalan hírek keringenek. A történet summázata következik, egy aggodalmas bábbarát perspektívájából.

Mint azt megtudhattuk még az év elején, a Kabóca bábszínház vezetői – akik mellesleg sikerrel irányították az intézményt, megteremtve annak szerény kultuszát is –, úgy döntöttek, 2005 márciusától távoznak a társulat éléről, rövidesen pedig az is kiderült, hogy saját vállalkozásba fognak. Mivel a Kabóca látszólag jól működött, talán érdemes elgondolkodni, vajon mi lehetett távozásuk oka. Szerintem két eset lehetséges: vagy mindenáron egy saját színházat szerettek volna, vagy olyan problémákkal viaskodtak, amelyek miatt nem láttak más kiutat. Visszatekintve a bábszínház elhúzódó kálváriájára, én inkább az utóbbi verziót tartom valószínűnek, hiszen a Sarkadi–Végh páros nevével szinte összeforrt a Kabóca neve, szívvel-lélekkel dolgoztak, s lényegében saját alkotóműhelyüknek tekinthették a színházat. Ha pedig gondok gyaníthatók a háttérben, az valószínűleg a közintézmények anyagi ellehetetlenülésével, s a regionális vezetés egyre csökkenő kulturális költségvetésével állhat kapcsolatban. Gondolom, egy profi bábszínház működtetése meglehetősen sok bankjegyet igényel, napról-napra harcolni kell az életben tartásáért, s nehéz csatákat muszáj vívni a kultúrpolitika útvesztőiben.

A fenntartó végül tudomásul vette a vezetők szándékát, s pályázatot hirdetett a megüresedő igazgatói szék betöltésére. Az új igazgató megválasztása körüli rejtélyes huzavona azonban demonstrálta a helyi politikai elit kulturális impotenciáját. Mind a februári, mind a májusi választási procedúra eredménytelenül zárult, ami – és ehhez nem szükséges különösebb ész, elég belepillantani néhány újságba –, kétpólusú társadalmunk következménye. A jelöltek szakmai felkészültségét senki sem vonta kétségbe, ám mint mindenre, a jobb- és baloldal hatalmi harca árva bábszínházunkra is kiterjedt, mindkét fél azt szerette volna ugyanis, ha az ő jelöltjük ülhet az igazgatói székbe.

Végül roppant nehezen, hosszas viadal után megszületett a döntés, amelyet persze újabb utóvédharcok követtek. Ahelyett tehát, hogy ragaszkodva Veszprém kulturális életének egyik meghatározó intézményéhez, az illetékesek biztosították volna a Kabóca további zavartalan működését, ezzel a visszatetsző színjátékkal kis híján tönkretették a bábszínházat. A nyár végén posztjára került új igazgató ugyanis emiatt csak meglehetős késéssel tudott munkához látni, s a sajtóból az derül ki, hogy az utolsó pillanatban hozták össze az új évadot, illetve a mai napig elszánt küzdelem folyik a bérletes előadások lezsírozásáért.

A nehéz helyzet egyik oka az lehet, hogy míg politikusaink a Kabóca sorsával zsonglőrködtek, a korábbi vezetők által alapított, egyébként pápai székhelyű Pegazus jócskán rezerválta friss előadásait Veszprémben. Megtehették, hiszen szabad a verseny, és a városban a bábszínház fogalma az ő arcukkal fonódott össze. Sokan szerintem nem is tudták, hogy a Sarkadi–Végh által alapított Pegazus immár korántsem azonos a Kabóca bábszínházzal, amely továbbra is Veszprémé szeretne maradni.

Persze ez csak a kisebbik baj, amiről legkevésbé a Pegazus frontemberei tehetnek, ők csak szeretnék valóra váltani önálló terveiket és megtartani nézőközönségüket. A legfőbb probléma az, hogy egyetlen nyilatkozatból és interjúból sem derül fény arra, vajon mi a kultúrpolitika célja a Kabóca bábszínházzal. Nélkülük ugyanis, anyagi támogatás nélkül: nem megy. Ezzel kapcsolatban viszont csakis kétértelmű, kitérő, csúsztató, vagy éppen cinikus kijelentések hangzanak el.

Az eddigiekből úgy látom, hogy a bábszínház sorsa még mindig bizonytalan. Saját épület kellene neki, de a politika hezitál, kézzelfogható támogatást nem ígér, s tuti, hogy az év hátralevő részében tetemes izzadságba kerül majd minden egyes fillér megszerzése. Miközben a lelkes társulat komoly erőfeszítéseket téve próbálja helyrehozni, amit a politikai cirkusz szétzúzott, még most is csak találgatni lehet, vajon mi a valós szándék odafönt. Akárcsak Kafka mindenható bíróságának padlásain – nem tudjuk, kik és miféle célok szerint mozgatják a szálakat. Mintha valami láthatatlan erő játszana a Kabócával hónapok óta, a bábszínház tagjai pedig kiszolgáltatva hatalmának, úgy festenek, akár a marionettfigurák.

Pedig én nagyon szeretném, ha ez a csapat nem bábokból állna, s továbbra is sok örömet szerezne a veszprémi gyerekeknek, energikus törekvéseivel és új műsorával.