Aztán ott állok a kutyával az egyik, gyerekkel a másik kezemben. Az egyik erre húz, a másik arra, én meg legszívesebben befonnám a hajamat, vagy valaki másét, de gyorsan. Ember persze nincsen sehol, mert amikor megtudta, mi a program, laza lett, mint a hal:
- Én most akkor elmennék kártyázni...

Fruzsi, a kutya éppen úgy került hozzánk, ahogy a balekokhoz szoktak a kóborok kerülni: gyorsan és meggondolatlanul. A helyzet egyszerű: barátnő, hív, talált egy kutyát a szakadó esőben, bőrig ázva, jaj, tündériii, jaj imááádni való, csak ő nem tudja hova tenni. Erre én ugrom, meg vigyorgok, de mégis milyen, meg mekkora, meg nőstény, ugye? Ember meg morog a háttérből, nem kell kutya, mi még nem készültünk fel rá, nincs is kertünk.

Én meg kijelentem, hogy nem nekünk kell a kutya, hanem mi kellünk a kutyának, és mi lesz, ha mi nem, akkor menhely – a többit meg tudjuk. Ekkor már látja a szememen, és látom a szemén, hogy nyertem. Még be sem fejezem, mire mondja, hogy jó, ha akarod, hozzad.

Holnap véletlenül a barátnő felé járok, véletlenül megnézem az ebet, véletlenül egy kis kuszlikban van, ázott, fázott és persze éééédes. Elsőre tudja a kis dög, hogy ezzel a csajjal nyert ügye van, ez viszi, akár a világ végére is. Aztán persze így is lesz, én meg örülök a barna kiskutyámnak.

Otthon aztán jöhet a fürdetés, és persze a kutya zsemleszínű, divatosabban: bééézs. Ez egyébként egy könnyed franciás név, nem is lenne rossz neki, csak hát "templomtéri" a drága, lesz hát inkább Fruzsi.

A lényeg a lényeg, az este leszáll, én túl egy kutyás bébisintérkedésen, a gyerek otthon alszik, a kutya mellettem, én meg éppen csatlakoznék, amikor csörög a mobil. Egy farkas az, kérdi, mit csinálok, mert beugrana, ha lehet. Ember a habokban, kártyázik ugyebár, úgyhogy mondom a farkasnak, gyere. Ő meg jön és vigyorog, és a kutyát én fényképezem az ő telefonjával (! pedig ezt de utálom), így meg úgy, mert innen aranyos, onnan meg cukorfalat, és egyébként meg gyönyörű.

Aztán ember hazaér – jóval előbb, mint szokott – én meg örülök, hogy biztos a kutya, meg én miattam. Aztán kiderül: nem. Maga miatt, vagyis azért, mert az egyik haver beadta a kártya-kulcsot. Hányni tudnék az idegtől, de Fruzsi vigyorogva az ölembe mászik, és én elfelejtek mindent, mert olyan édes.

Már most úgy szeret, ahogy azt illik egy kutyának. Én is úgy szeretem, ahogy egy embernek illik, sőt, lehet, hogy egy kicsit jobban is. Egy biztos: mostantól bármi történhet velem, vagy a világgal, mindenki és minden megbuggyanhat, de Fruzsi, a kutya, ő marad...

De ez már egy másik történet...