Színpadi előadóművészetekkel foglalkozó öntevékeny alkotók, szervezeteik vezetői, és a munkájukat segítő, szervező népművelők, valamint működésük jogi hátterét formáló minisztériumi munkatársak és a tevékenységet finanszírozó közalapítványokat képviselő kurátorok gyűltek össze két napra (szept. 17-18.) Balatonalmádiban, hogy beszélgetés-sorozat keretében áttekintsék a magyar nyelvű nem hivatásos színjátszás helyzetét, hátterét, intézményeit és finanszírozását.

Az első napirend gazdája a Magyar Művelődési Intézet volt: a megyei (feladatokat ellátó) közművelődési intézmények színpadi művészetekkel foglalkozó munkatársai ismertették jövő évre tervezett programjaikat, nagyrendezvényeiket, s egyeztették egymással azok időpontját és a várható résztvevők körét. Impozánsak a tervek, ám refrénként tért vissza, hogy csak akkor kerülhet sor a rendezvényekre, ha lesz rá anyagi fedezet, ha a már megítélt támogatásokról létre jönnek a szerződések, ha a már szerződöttek pénzét átutalják, ha megszületnek az új pályázati kiírások…

A konferencia bevezető előadásai a helyzet felmérésére vállalkoztak, bíztató és lehangoló jelenségeket soroltak. Lehangoló – társadalmi szinten is –, hogy 15 évvel a rendszerváltozás után is tisztázatlanok az alapkérdések. Az öntevékeny művészeti (amatőr) alkotómunka mettől-meddig „magánügy”, és a már-már hungaricum számba menő kultúrateremtő és hagyományőrző aktivitás támogatása, a magyar kultúra egészébe való beillesztése mennyiben az állam feladata? Vajon az öntevékeny alkotók szervezetei állami feladatot látnak el, és ezért az állam kötelessége támogatni munkájukat, vagy csupán hobbisták önszerveződéséről van szó, ami nem az állam polgárairól való gondoskodásának keretébe tartozik?

Mindenesetre megnyugtató volt hallani, hogy a most készülő Nemzeti Kulturális Stratégiában jelentős szerephez jut a kultúrateremtés, és a minisztérium munkatársai – akik egyértelműen az alkotók pártján állnak, értik és képviselik őket – elkészítették az amatőrművészetek kulturális stratégiájáról szóló fejezetet, amelyet ismertettek, és meghallgatták az érintettek korrigáló javaslatait. A látszólag száraz téma mögött állami forint-százmilliók sorsa a tét, abból pedig díszlet-jelmez, terembérlet, fellépési lehetőség, rendezvények, fesztiválok, képzés és nézők sokaságának, összességében sokszázezer ember élménye, személyiségének alakulása, végső soron az emberek életminőségének javulása lesz. Vagy nem lesz.

Az állami gondoskodás nem közvetlenül, hanem első sorban közalapítványokon keresztül, pályázati úton jut el a játszókhoz, és nem csupán az érintettek kedve ellenére változó Nemzeti Kulturális Alapon, vagy az alkotó művészetek támogatására kevéssé vállalkozó Civil Alapon keresztül. Újonnan szerveződő forráselosztó decentrumok a régiók, és azok Közkincs programjai, amelyekkel részleteiben jobbára itt, Almádiban ismerkedett meg a résztvevő alkotók, csoportvezetők egy része.

Bíztató jelenségekről számoltak be az egyes területek – gyerek- és diákszínjátszók, egyetemi színpadok, alternatív játszóhelyek, versmondók – képviselői. Elhangzott – többedszer –, hogy az iskolákban folyó színházcsinálásnak nem elsőrendű célja műalkotások létrehozása, pláne nem színészek képzése, hanem nagyszerű eszköz az önkifejezés készségének javítására, közösségek kialakítására és a lokálisan érvényes kultúra teremtésére. Persze a problémák is számosak, elsősorban a képzés terén. Rengeteg eredmény született az utóbbi évtizedben. Például: érettségi, sőt most már emelt szintű érettségi tárgy lett a dráma és kreativitás, intézményesültek és fejkvótában részesülnek az alapfokú művészeti iskolák színjátszó-bábos foglalkozásai, a nemzeti alaptantervben szerepel a drámapedagógia, ennek megfelelően drámatanár-képzés folyik nem egy egyetemen, főiskolán, stb.

Szóba kerültek az évek óta folyó, s rendre elvesztett csaták is: a pedagógusképző egyetemek továbbra sem látják be, hogy a színház a zenével és rajzzal azonos értékű és súlyú művészeti ág, hogy nem azonos az irodalom keretében megismert színdarabok sokaságával. Ugyanígy azt sem, hogy ne tanítson, s főleg ne olvasson fel verset olyan tanár, aki nincsen tisztában a versmondás alapjaival. Sokszor elvesztett csata folyik azért, hogy az Országos Szakképzési Jegyzékben helyet kapjon a színjátszó-csoportvezető képzés.

Pedig képzésre szükség lenne, hiszen a kisebb és nagyobb települések közösségei igénylik az élő kultúrát, és nem érik be „konzervvel”, azaz tv-vel, videóval, cd-vel. Vásárolni már nincsen miből, teremteni kell! És a játszóknak igencsak fontos, hogy sajátjaiknak játszanak, és a nézőknek is az, hogy akit színpadon látnak, az egy közülük: szomszédjuk vagy a tejesbolti eladólány talán. Erről mondott torokszorítóan szép szavakat a hajdúnánási színjátszók vezetője. Gombamód szaporodnak a helyi (jó esetben a szomszédos település) igényeket kielégítő színházak, ha másként nem, hát iskolákban vagy a nyugdíjasok körében. A számukra rendezett fesztiválokon látjuk, igen egyenetlen színvonalon. És nehéz megértetni – ha nincs hol tanulni –, hogy a színházcsinálás ugyanúgy mesterség (is) és megtanulható, mint a hárfázás, a néptánc vagy a rézkarckészítés. Jó volt hallani, hogy erről elsősorban az egyetemi színjátszás képviselői beszéltek.

A konferenciát a Magyar Szín-Játékos Szövetség szervezte, amely az alkalmat felhasználta sorainak rendezésére is. Elfogadták az új minősítő rendszert, áttekintették és korrigálni próbálják a fesztiválokat, majd új elnökséget választottak (elnök: Nagy András László, alelnök: Solténszky Tibor, tagok: Marth P. Ildikó, Szép Bence, Zalatnai Edith)

A tartalmas együttlét kiemelkedő élménye volt a celldömölki Soltis Lajos Színház (volt Sitkei Színkör) „Ó, Moliere” című előadása. Az előadás maga, a remek színdarab, a kiváló alakítások, de a társulat létezése, működésének módja is mind-mind kiváló érv az öntevékeny színházcsinálás, az amatőrszínjátszás színvonala, fontossága mellett.

- nal

Forrás, további információ: A MAGYAR SZÍN-JÁTÉKOS SZÖVETSÉG HONLAPJA